Őszintén: a kreativiás átka, avagy egy döntés következményei

2010.08.29.

Ha az exem orra alá dugom Onsai bejegyzését, sem fogja érdekelni, hogy a megváltozott tudati állapotnak köszönhetően nem rezonálok a családom igényeire, amikor beleragadok a klaviatúrába. Sőt, valószínűleg kapna az alkalmon, és pszichiáterhez cibálna. Próbáltam elmondani neki, mit érzek olyankor, hogy mi történik velem, hogy miért nem vagyok jelen, de nem kaptam pozitív választ. Csak azt, hogy a srácaim problémáin nem segít, ha az anyjuk ír egy novellát vagy verset. A villanyszámla sem lesz kevesebb attól, hogy megtanulom az elméleti alapokat, vagy épp kipróbálom magam egy pályázaton.
Rájöttem, hogy az egyetlen, aki változtathat ezen a helyzeten, az én magam vagyok.
Méghozzá azzal, hogy nem írok. :(
Olyan ez, mint a kontrollált függőségi állapot. Tudom, ha elkezdem, nem fogom tudni abbahagyni, ezért inkább nem csinálom. Nem tudom összeegyeztetni a családi élettel.
Olyan mértékben idegesít ugyanis, amikor kiráncigálnak a magam teremtette klauzúrából, hogy szó szerint dühkitörésbe torkollik az egész. Ha írok, vagy gyöngyöt fűzök, bármit is kreatívkodok, nem vagyok önmagam. Nem hallok, nem látok mást, bezárkózom a fejembe. Ha mégis kiragad valami az elzárkózásból, nem mindig tudom visszafogni a dühömet. Csúnya látvány-hallvány vagyok. Abszolút anyaiatlan megnyilvánulásaim tönkrezúzzák a családomat. Ordibálás, veszekedés, lelkifurdalás a vége.
A srácaim, akik mindent megtettek azért, hogy felhívják magukra a figyelmemet, sértődötten bekucorodnak a szobájukba. Az apjuk -aki addig a füle botját sem mozdította a srácok kéréseire reagálandó-, pedig megragadja az alkalmat, hogy tökéletlenségem -lásd pocsék anyaságom-, újabb bizonyítékát indokként felhozva azért lobbizzon, hogy lássam be végre alkalmatlan vagyok a családi életre. Ahogy megfogalmazta, sem családtagként, sem anyaként nem funkcionálok, és magasról szarok a családomra, csak a hülye ötleteim a fontosak, pedig soha az életben még esélyem se lesz arra, hogy valaha is kiadják a novelláimat. Felesleges energiát fektetek bele, ráadásul elidegenít a családomtól. Ha ragaszkodom az íráshoz, akkor vállaljam a következményeit is: el fogom veszíteni a gyerekeimet.
Ez volt tavaly. Még befejeztem az Arcképcsarnokos pályázatra a novellát nyáron, októberben be is került a 2009/4-es kiadványba. Azóta nem kezdtem új történetet, és a régiekhez se nagyon nyúlok.
Olyan ritkán ülök a laptop elé, amilyen ritkán csak tudok. Vége a Hconnak is -inkább nem cizellálom, mibe került nekem itthon a szervezése-, így nem kell mindennap figyelnem a levelezésem. Néha a munkahelyemen belépek, rákukkantok, aztán kilépek. Néha ránézek a friss bejegyzésekre is, ha van rá lehetőségem reagálok is rájuk. Itthon csak nagyon keveset használom a netet. (pár perce kezdtem csak el megírni ezt a bejegyzést, de már azt kérdezgetik, mikor hagyom abba)
Tele van a fejem és kínoz a tudat, hogy nem tudom kidolgozni az ötleteket. Fellázadok, nekiülök, hogy csakazértis, aztán eszembe jut, milyen következményekkel jár, és ez leblokkolja az íráskészséget. Még a betűket is összekeverem, ha mégis belekezdek.
Előfordult már, hogy valaki segítséget kért tőlem, csupán egy apróságot. Megszólalni sem tudtam. Kiürült az agyam, Ő pedig mérges lett rám. Nem tudtam, hogyan mondjam el, miért nem tudok segíteni. Azóta szerencsére ez a fajta blokk megszűnt, ha írni nem is, de beszélni még tudok.

Ha mégis kicsorog valami az ujjaimból, az az esetek száz százalékában annyira spontán, hogy észre sem veszem. Pikk-pakk megtörténik, villámgyorsan, és nem tudom megállítani, mert nem tudatos. Ilyen volt pl. Fairylona körblogos kérdése, amire versben adtam választ.

Ugyanez a helyzet minden más kreativitást igénylő tevékenységgel. Gyerekkorom óta elsajátítottam jó pár ismeretet, aminek meglehetős hasznát vettem, pl. amikor a picikéimnek horgoltam-kötöttem ágytakarót, kiscipőt, sapkát, zoknit, vagy éppen ötujjas, lábtyűt, kesztyűt. Hímeztem ágyneműt, függönyt és díszpárnát, nem egyet, nem kettőt. Makraméztam falvédőt, virágtartót, táskát. Szőttem futószőnyeget, volt igazi parasztszövőszékem, az a fajta, aminek egy egész szoba kell. Több órába tellett, mire felvetettem, meg beállítottam a nyüstöket, hetekbe, míg megszőttem egy táskát vagy szőnyeget, ágytakarót, de megérte.
Szét lett szerelve, mert túl sok időt töltöttem mellette.
A fonalaimat, kötő és horgolótűimet anyukámnál hagytam, mikor 2008-ban Öregcsertőről visszaköltöztem Gyálra. Így véletlenül sem eshetek kísértésbe.

Eme elfoglaltságokat is ugyanazért hagytam abba, amiért az írást.
Sosem minta alapján dolgoztam, hanem fejből. Ami megszületett a gondolataimban, azt igyekeztem áthozni a valóságba is. Ez pedig ugyanúgy elvon a családomtól, mint az írás. Ahogy a gyöngyfűzés is.
Aki ott volt a Szefantoron, az láthatta, mi történik velem, amikor nem rutinból fűzök, hanem valami megszületik a kezem alatt. Pusztay Pisti egyenesen antiszociálisnak titulált. Okkal.
Körülbelül nyolc-tíz órán keresztül meg se szólaltam, csak fűztem-és fűztem, még a fülemet is bedugtam zenével, hogy a külvilág véletlenül se kavarjon be. Néha ittam egy-egy korty teát, vagy elszívtam egy szál cigit és közben körbesétáltam a házat. Csak akkor hagytam abba, amikor már az orromig sem láttam. Ha itthon lettem volna, valószínűleg kerítek egy asztali lámpát, felkapcsolom, és addig folytatom, amíg készen nem leszek. Még vagy egy órán keresztül ott tekergett a gondolataimban a félbehagyott munka, láncdohányzáson kaptam magam. Még kaja közben is gyöngyöket számolgattam, fűztem fejben. Pisti és Sándor próbáltak bevonni a társalgásba, de csak a sötétedés segítségével sikerült nekik el elvonni a munkától.

Néha annyira hiányzik az alkotómunka, hogy szinte fáj. Összeszorítja a torkomat, előfordul az is, hogy elbőgöm magam. Aztán rágyújtok, és elszívok pár szál cigit gyors egymásutánban. Nem mintha az sokat segítene, de legalább lefoglalja a kezemet.
Néha elképzelek egy egész faliszőttest gyöngyökből. Tizenötödik századi bardzsello-hímzés mintájára. Vagy egy ruhát, nyakéket, gallért. Apró részletek kelnek életre az agyamban: római fürdő mozaikpadlójának mintázata, dél-amerikai szőttesek színpompája, vagy épp Klimt: Viaduktok lázadása című festménye. Szemtáncoltató, perspektíva-csaló op-art karkötők twin-drop peyote technikával; úgy hullámzana, hogy belefájdulna az ember feje. Mandala rosetták, csipkésen áttörtek, színesek, mint egy gótikus rózsaablak, furmányosan tekergőző, kelta ívekkel játszó szimbólumok, vagy tömörek és plasztikusak, masszívak, mint egy normann pajzs. Polinéz tetoválások, afrikai, indián motívumok keresnek utat maguknak, és tudom, ha elérnek, elvesztem. A fantasy-ékszereket egy-egy Vallejo festmény indítja be a fantáziámban, és gondolatban már fűzöm is a könyékig érő sárkányt mintázó kesztyűt, aminek a szeme helyén berakás díszlik, mondjuk jade vagy malachit kőből. Esetleg, ha vörösnek látom, akkor jáspisból, karneolból.
Ha filmet nézek, se nyughatok. Nincs az a goa’uld ékszer, amitől ne viszketne a tenyerem, s akkor még nem beszéltem Padme Amidala öltözékéről.
Ha nem gondolat-fűzök, akkor helyszíneket és karaktereket építek fel, és pár hét alatt meg is írom a történetüket - fejben. Aztán hagyom őket felszívódni, eltűnni, meghalni. Elfelejtem őket, már nem is akarok emlékezni rájuk.
Jó a háztartási robotgépnek. Pontos, precíz, alapos. Nincs benne vágy a teremtésre, nincs igénye az alkotásra.
Amikor tavaly abbahagytam az írást, napi öt-hat szál cigit szívtam el. Most napi két doboznál tartok.
És ez sem elég, mert ez sem segít.
Kiszámoltam, még van körülbelül tizennégy év hátra. Addigra a picuri is húsz éves lesz.
Akkor talán újra nekifoghatok, csak győzzem kivárni.
Addig olvasok.