Őszinteségroham

2010.02.07.

Újév, új élet, Újlak

Ilyen-olyan oknál fogva úgy alakult, hogy elköltöztem.
Két hétig az unokahúgomnál rontottam a levegőt - szerintem most járják az örömtáncot, hogy végre elhoztam az utolsó pakkomat is. :)
Immáron szerda óta Rákoskereszttúr lakója vagyok, egyelőre egymagam csücsülök egy kétszobás albérletes kecóban.
A srácaim is nemsokára idejönnek hozzám, még tart az okmányirodás-bejelentkezős, iskolás-óvodás-ki-és beiratkozós mizéria. Nem is beszélve a háziorvosos körökről.
Szóval igazi egyedülálló, háromgyerekes anyuka leszek. Illetve, hát vagyok.

Érdekes módon a legtöbb ember sopánkodik. Kezét tördeli, hogy: hát… nem irigyellek! Meg: jaj, te szegény, mi lesz veled? És: istenem, hogy fogod bírni? Egyedül?!
Mintha kőbe volna vésve, hogy nőnemű lény képtelen a „pár szál neuronját” kreatív módon felhasználva biztonságos otthont teremteni három fiúgyermeknek.
Könyörgöm, hová lett az elmúlt száz év?!
Oké, aláírom, jogsim nincs, így valóban segítségre szorulok, a húszegynéhány kilónál nehezebb cuccok áthurcolásával kapcsolatban. Múlt héten lemértem a pakkom. A hátizsákom és a két kézitáska, amivel a nyakamba vettem a Gyál-Rákoskereszttúr távolságot, kerek huszonöt kilót nyomott. Az velem együtt veri a nyolcvanat. Mit nekem szakadó hó! Én törtem az utat a hókotrónak! :D

Ja, és tudtommal az egyedülálló anyukaság nem azt jelenti, hogy Sarah Connorrá gyúrva magam, vérmarcang ebekkel és duplacsöves vadászpusekkal tartom távol a srácaim apját a kölköktől meg a kecótól. (Bár igaz, ami igaz, amilyen hangulatban vagyok néha, ha az utamba kerülne, a Terminátor sírva könyörögné vissza magát a gyártósorra).
Megvoltak a magunk harcai, jelenleg a béketárgyalások folynak a két nagyhatalom és az annektált kisországok teljes megnyugvására és örömére.
Mondhatni, végre érvényt szerzek a két évvel ezelőtt meghozott bírói döntésnek.

Csak kevesen mondják, hogy kitartás, innen már csak jobb lehet, meg hogy nyugi, minden oké lesz, meg tudod csinálni. Csak kevesen hiszik el nekem, hogy tényleg így lesz, így van, és még kevesebben látják bennem azt az erőt, amit még magam is csak ritkán látok a tükörképem szemében.
Persze szavakat mondani, írni könnyű. Illúziókat teremteni, szóvirágokat csokorrá bűvölni se nagy cucc. De vajúdni és megszülni, kiforrni, magamból a lehetőséget, bevallani önmagamnak, hogy igen, ezt már rég meg kellett volna tenni, csak gyáva voltam, és mindezért nem átkozni, gyűlölni gyengeségem, félelmem, szeretni azt a karikás-könnyes szemű, sápadt-csapzott, halálfáradt kislányt minden gyarlóságával együtt, aki visszanéz rám a foncsorból, és meglátni benne azt a nőt, aki valóban voltam-vagyok; sokkal, de sokkal nehezebb.
Mert félre kell tenni mindent, ami az elmúlt években rám ragadt, amiről elhittem, hogy az enyém: az álarcaim, a szerepeim, a sziklává keményedett önvédelmi rendszerem, amin ember legyen a talpán, aki átverekszi magát.
Nem szégyellni elfogadni a segítséget - ha az ember elhiteti magával, hogy egyedül kell szembenéznie mindennel, valóban magára marad. Közel engedni a barátokat, s ha értem kemények velem, hát igazuk van.
Köszönöm.

Új életbe, ünneplőbe öltözött szívvel szabad csak lépni. Hittel és reménnyel telve, örömmel fogadva a perceit minden napnak. Nevetni a hóesésben, a szélben, a hidegben, ugrálni és énekelni, ha feszül a jókedv. S ha néha kibuggyan egy-két keserű pillanat szülte könnycsepp, hát engedni. Hadd folyjon. Túlcsordul az ember lelke néha, utat kell adni neki.
Nem tagadva a múltat lepucolni róla a ráragadt piszkot, letépkedni a ráaggatott csicsás-mázas, hazug-mártír pillanatokat, s megtekinteni feketében-fehérben. Látni a fényt és az árnyékot, úgy, ahogy valóban történt.
Aztán elengedni, azt amit el kell engedni.

Mostanában mantrázom. Buszon, metrón, villamoson. Mantrázom; ha egyszer a lámáknak bejön ez a pozitív megerősítés dolog, nekem miért ne? Addig-addig mondogatom, míg valóra nem válik. Nem a jövőben képzelem el, hogy jó lesz, hanem valósidejű képeket vetítek magamnak: most, minden, rendben.
Látom, ahogy a srácaim ugrálnak az ágyakon, ahogy játszanak a szobákban, vagy épp kalapálják egymást, Dani hasal a fakockái között, Dávid a filc alá gyaláz a pókerével, Bazsi bosszankodik valamiért, szokása szerint. Sétálunk az oviba a hóban, délután repül felém a kismadaram; a nagyfiam már megint lenéz rám a magasból, hogy: anyu, te milyen pici vagy; titkon elnézni a kisebb nagyot, ahogy makacsul nekiveselkedik a billentyűknek, márpedig csakazértis megtanul zongorázni.
Iszonyúan hiányoznak.
Már csak pár nap.
Addig is Fodor Ákos szavaival élve:
Három negatív szó.
Nincs.
Semmi.
Baj.