2010.07.06.
Úgy alakult, hogy hamarabb el tudtam jönni a munkahelyemről.
Talpam alá kanyarítottam a flasztert, tíz méterre a villamosmegállótól sasoltam a tuját, kezemben egy megállóból kitiltott staub parázslott, de csakazértis, imádtam, hogy fújt közben a szél, aztán sprintet futottam, kezemben maradt a staub, elnyom, pöccint, csont nélkül csúszott kukatalálat, villamosra fel.
Laza zötyögés közben szagmintát vettem Kőbánya lakóközösségéről, -fullasztó élmény-, buszoztam is egyet, majd miután két kék óriásgiliszta bendőjét is megjárva kikötöttem a Blahánál, végre legális helyen elszívtam egy dekket, a törvény által előírt, javasolt távolságra mindenféle hivataltól, oktatási intézménytől, busz és villamos megállótól. Átsuhant a fejemen, hogy a talpam alatt eldübörgő gigantogiliszta járat vajh milyen mélységben lehet, s hogy a kékkabátú aszfaltbillegetők szőrszálhasogató alfajába tartozó kíber pillanatnyi hangulatától függően bele köt-e majd abba a pár centibe, mely talpacskáimat a metróalagúttól elválasztja.
Ilyen körülmények között, hogy a fenébe adja át magát az ember a füstölés gyarló élvezetének, mely testét s lelkét is romlásba viszi?! Füstölök, hogy csituljon a stressz, de eleve stresszel a tény, hogy harminc lepedőre rúg, ha nem veszek észre egy tiltó táblát. Hát lehet így lazítani?!
A tiltott bűnrudacska elslukkolása után ( aki akarja nyugodtan értse csak félre, legyen meg a mai őszinte nevetése ámen) utam a Gyöngyház nagyker részlegébe vezetett.
Szerény(telen) személyem ugyanis az idei Szefantor kézműves napját vezeti. Amíg a srácok a medencében süttetik a pocijukat és citromos, bodzás, natúr sört iszogatnak, addig én a csacsogó, nőnemű siserehadat elkalauzolom ama apróságok birodalmába, melyekért egykor hatalmas földterületek cseréltek gazdát.
Üveggyöngyök közt töltöttem két órácskát. Csak kettőt. :(
Színek, formák kavalkádja fogadott, nem győztem az ujjaim köré csavargatni a szebbnél-színesebb, karcsú girlandokat, teljesen elvesztem a csecsebecsék között. Ide-oda pakolgattam őket a kosárkámba, a szívem is belesajdult, ha visszatettem egy két zacskót a helyére, hisz józanságom polcáról nyakamba ugrott a lelkiismeret, kezében cédulát lobogtatva a Kész-Tető Egyesület címével, amire a számlát kell majd kiállítani.
Sokáig szemeztem a Swarowskikkal, tenyésztett gyöngyökkel, féldrágakőből faragott kaboshonba foglalható medalionokkal. Hiába no, bakkancsot hordok, de azért nő vagyok. S mint olyan, képtelen ellenállni a csillogó izémicsodáknak.
Az indiánok tuti az asszonyaik miatt kótyavetyélték el Amerikát. Nincs az a pénz, amit nem tudnék elkölteni egy kreatív hobby boltban.
Gyöngyház teklák nevettek rám a polcokról, kis csomagocskákban vagy egymás után fűzve szépen lógicsáltak, s esküszöm azon tanakodtak, hogy s milyen praktikával fúrhatnák meg józanságom.
Időről-időre elcsábultam, tenyeremre csücsültettem őket, jégfehér pillangógyöngyöt, ametisztlila irrizálót, rózsakvarc szívecskéket és festett-zománcozott szőlőindás, virágos, bogaras-madaras gurigancsokat párosítottam hozzájuk, s révült tekintettel magam elé meredve meglódult a fantáziám. Szélsebesen fűztem, szőttem, horgoltam a tündérkönnyeket, belőlük nem csupán láncot és karkötőt, hagyományos ékszereket, de ruhát, virágot, gyertyatartót, ékszerdobozt, üvegvázára álmodott mesét költött a képzeletem.
Oldalamon felbizsergett a marokfon, tuti a lelkiismeretem uszította rám valami rejtélyes módon. Felriadtam, oda lett a varázslat. S mint mindig, ha nem ülök le azonnal tűt-gyöngyöt ragadva valóra váltani az agytekervényeim ígérte látványt, elszálltak a képek, lassan elúsztak az ihletett pillanattal együtt.
Visszatettem a kis huncutokat a polcokra, utoljára megsimogatva őket megköszöntem nekik az élményt, majd gyorsan kiállíttattam a számlát és fizettem.
Levágtattam az ajtón, s józanságom fejére taposva csak azért is benéztem a boltba is. Pénzem már úgy sem maradt, ergo költeni valóm sem. :)
No, és most jön a tapasztalat: néha megbízásra is dolgozom, de csak pusztán a magam kedvéért, nem kötelezően. Mint tudjuk a tömegtermelés megöli a kreativitást.
Nézegettem a tárlókban elhelyezett kész remekműveket, nem győztem csodálkozni az árakon. Végül teljesen lepadlóztam.
Pár hete készítettem magamnak két nyakláncot. Egyikük pontos mása ott csilivilizett egy üvegpolcon, és tizenkétezer forintért árulta magát.
12000 forintért!!!
Leseggeltem.
B@sszus! Tizenkét ropi, egy alig húszgrammos láncért, amit kábé hat-nyolc óra alatt lazán összeütök, a gyerekek és a házimunka mellett.
Pályát tévesztettem volna?!
Nem, azt azért mégsem. Ugyanis az a lánc, ami a kirakatban ennyibe kerül, nos azon ilyen -olyan árrés, haszon miegymás van. A készítője valószínűleg két-háromezer forintnál többet nem kap érte.
A lánc megálmodója, tervezője által írt könyvecske alapján azonban bárki elkészítheti ama ékszert, picinyke kézügyességgel. s csupán anyagárban megússza az egészet pár száz forintból.
Hazafelé a buszon újra és újra megdöbbentem azon, mennyibe is került az a “vicikvacak kis bizsu”.
Végül úgy döntöttem, hogy örülni fogok.
A mai tapasztalataimra alapozva elmondhatom, hogy nem egy, nem két, tizenezer forintot érő nyaklánc birtokosa vagyok.
Hurrá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése