Asszociáció ide vagy oda, most bizony nem a "hivatásos" út mellett állókról lesz szó.
A címben említett nők, anyák, szeretők, feleségek, nővérek és húgok nem pénzért, dolgozni állnak ki az út mellé.
Sokkal inkább a féltés, a ragaszkodás, a szeretet-szerelem viszi ki őket naponta a forgalmas út mellé.
Ott állnak, sokszor apró gyerekkel a karjukon vagy a babakocsit markolva, és átlagéletet élő számára felfoghatatlan okból hadonásznak és mutogatnak.
Aszfaltolvasztó hőségben, orkán erejű szélben, térdig érő hóban.
Az út másik oldalán apák, szeretők, férjek, bátyjak állnak, magas, rácsozott ablakok mögött.
Nem tudom, mit mondanak, mit mondhatnak egymásnak. Talán nem is fontos.
Nem akarom túl romantizálni sem a szituációt, és nem én vagyok az az ember sem, aki ítéletet mondhat a rácsok mögött élők fejére.
Csak azt tudom, hogy az elszántság, amivel ezek a nők napokon, heteken, talán éveken át mennek és mennek, nem törődve sem a társadalom egészének megítélésével, sem az egyes emberek tekintetéből áradó megvetéssel, a tartásukból sugárzó vágyódás, harag, fájdalom nem csupán elgondolkodtat, de valahol le is nyűgöz.
Nem tudom, hogy hasonló szituációban én képes lennék-e arra, amire ők.
Tudnék-e ennyire szeretni... függeni... gyűlölni.
Ülök a villamoson, és nem tudom nem észrevenni őket.
És néha szégyellem magam, hogy nézem őket. A kézjelekbe kódolt érzéseket, történeteket. Mintha kihallgatnék, kilesnék valamit, ami nem rám tartozik.
Még sem tudom elfordítani a fejemet.
Megteszik helyettem mások, mintha azok az emberek az út mellett és a rácsok mögött nem is itt, közöttünk élnének, hanem egy másik világban, egy másik bolygón, egy másik univerzumban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése