2009.02.03.
Vér.
A körmök alá száradt, feketés csík.
Gyermek vére, anyja körmei alatt.
Patakzó vízzuhatag alatt áll bénán, s meg sem rezzen, amikor remegő kezemben megcsúszik a kefe, vöröslő csíknyomot hagyva a törékenynek tűnő, karcsú ujjakon. Rám is jut rendesen a zuhanyból áradó vízből, s most az egyszer nem bánom. Az arcomra hulló cseppek közt elbújnak könnyeim, s azt játszom, kemény vagyok. A magam bábja lettem, hisz a sósak elkeverednek édessel, s ez az elegy hazudja helyettem közönyöm. Arcom mozdulatlan, ajkam néma, csupán a torkom próbálgatja a szavakat, de nincs hangom, mely szólalna helyettem, hát intek, készen vagyunk.
Immár tiszta a test, a kéz, s a körmök, nem látszik semmi sem az éjszaka borzalmából. Hófehér lepedőn sötét, nedvesen csapzott haj terül szét, s a lehunyt pillák alá sötét árnyékot rajzol az álmatlan éjszakák emléke. A takaró felett két kéz pihen, mely egykor szelíden babusgatott.
Az anamnézis egyértelmű tárgyilagossággal tárja fel a tragédiát, részvétlen szavak nem nyújtanak vigaszt, sem magyarázatot. A vérnyomás alacsony, pulzus szintén. Alszik. Nyugodtan, mozdulatlan.
Ki tudja hány ampullányi nyugtató, altató kavarog vérében, hamis álmot csalva, fals feledést lopva neki az időből?
Én. Hisz én nyomtam bele a koktélt, orvosi parancsra. S az is én leszek, ki asszisztálok az ébredésnél. Az én hangom vezeti majd vissza a mi valóságunkba. Az én arcom, az én szemem válaszol majd a kérdésére, megtörtént-e vagy csak álmodta.
És az én ölembe borult feje, mikor zokogott, s egy örökkévaló pillanatban az én kezem tévedt fejére öntudatlan. Ahogy anyám csitította lelkem fájdalmát hajdan, úgy ringattam, s magam kérdeztem, ki vagyok én, hogy ítélek felette? Kettészakadtam. Szűkölve sírt bennem az ember, ki nem érti, hogyan, s miként fordulhatott egy anya a gyermeke ellen. S halkan suttogott bent egy hang, lehetnél te magad is a helyében.
Gyermekágyi pszichózis. Rémálommal vetekedő valóság, perzselő bélyeg egy asszony homlokán. Sem feledni nem tud, sem megbocsátani nem képes önmagának. A megértést színlelő világgal kell szembesülnie nemsokára, értetlen és dühös emberekkel, egykor volt apával és nagymamával. Kinyújtott ujjakkal, vádló pillantásokkal, a saját tükörképével. Nincs bocsánat!
Este volt. Egyedül kuporogtam a zuhany alatt a szállón. Forró víz zubogott rám a magasból, s amilyen picikére csak tudtam, összehúztam magam, mintha ezzel tagadhatnám a létem, s fájdalmam. Térdeimet ölelve bámultam ringatózva magam elé, de most az egyszer nem hozott megnyugvást a szertartás. Nincs az a vízmennyiség, mely kimosná belőlem az asszony emlékét, tétova ujjának rebbenését a fényképen mosolygó gyermekarcon. A tapintható fájdalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése