2008. 12. 25.
Azt mondják, az idő relatív, s valóban lehet ebben valami.
Amikor tűkön ülve várom, hogy a srácaim, plusz az apjuk végre befejezze a pötyögést, játékot, zene- és videóletöltést, csetelést, levelezést estébé…, nos akkor egy örökkévalóságnak tűnik minden perc. Ellenben, amikor furfangos ügyeskedéssel, innen-onnan ellopott pillanatokat szövök egybe, hogy pár órát magam tölthessek a gép előtt, mintha hirtelen szárnyra kapna, s alig írok pár sort, már le is telt.
Ráadásul, vágyva -várt magányom időről-időre megszakítják anyai s háziasszonyi teendőim. Szégyen nem szégyen, bevallom, néha a hátam közepére sem kívánom az egész hajcihőt. Négy pasi, négytől harmincnégy évesig kéri számon rajtam élete elemeit, az építőkockától, a tolltartón keresztül, a történelem házi feladaton át a “mileszavacsoráig”.
Már-már szűkölve emelkedem fel a klaviatúra mellől, hisz tudom, amíg én az elveszett tárgyak osztályának örökös ügyeleteseként eleget teszek az archeológiai kihívásoknak, sőt amolyan hobbiasztrofizikusként a lakás szerte előforduló mikro-féregjáratok felkutatásának és bezárásának szentelem értékes “gépidőmet”-hisz ami a lakás egyik pontján érthetetlen és rejtélyes módon eltűnik, az valahol egészen máshol tűnik fel, sci-fibe illő módon- addig a lesben álló kölyökvércsék lecsapnak a billentyűzetre, s mit sem sejtő irományom mentés nélkül hullik alá az örök feledés homályába. Mert természetesen, mielőtt felállok nem mentem el azt, amit addig írtam. Miért is tenném, hisz enyém az idő! Oh te oktondi lélek!
S ez kérem nem pátosz, hanem a valóság! Hisz pont azért írok le mindent, ami az eszembe jut, hogy ne az agyamat feszegesse éjféltájt. Hogy ne kelljen álmatlanul forgolódnom, vagy a szétfőtt tészta miatt szabadkoznom, hogy hát bocs, de már megint “elgondolkoztam”.
Mint profi házisárkány és abszolút kezdő szókirakó feltettem már magamnak a kérdést párszor, hogy nem volt-e egyszerűbb az életem, mielőtt rámtört volna az írhatnék.
Hát, az volt. A legbonyolultabb dolog, amit leírtam, a saját kútfőből kipattant süti vagy levesrecept volt, amolyan hogyan főzzünk finomat és ehetőt, a legalkalmatlanabb hozzávalók felhasználásával. Ha belegondolok, egyik másik igazán tudományos-fantasztikusra sikerült, melyben több a fi, mint a sci.
Ja és persze, engem nem vigasztal a tudat, hogy Jane Austen is a konyhakredencen ütötte össze a Büszkeség és Balítéletet. Elképzeltem, hányszor égethette oda a rántást,- ha van egyáltalán ilyen konyhatechnikai művelet az angol konyhában,- vagy hányszor esett össze a felfújt, hányszor kozmált oda a tej, futott ki a mártás. Hányszor gyűrte össze és dobta ki, a zsírfoltos, kenyérmorzsás stanecliket, most aztán végleg befejeztem felkiáltással. S utána hányszor borogatta fel a szemetest a papírok után kutatva. Hát nem irigylem!
Nos, én nyilván nem bírok olyan kvalitásokkal, mint a fent említett hölgy, s firkálmányaim sem kerülnek be a világirodalom remekei közé. Ellenben ha másnak nem is, de nekem fontosak. Eleddig nem találtam a közvetlen környezetemben olyan valóságtól elrugaszkodott álomvilág-voayeurt mint jómagam, s hiába is próbálom magyarázni a miértjeimet a családomnak. A legjobb esetben is csak elnéző buksisimogatás a vége. Legrosszabban pedig hetekig nem megyek a gép közelébe, mert a manipulátor-kvartett hozzáértő módon cincálta darabokra ambícióimat. A főmanipulátor oly ügyesen játszik a lelkiismeretem húrjain, s csak ritkán hagyja ki az alkalmat, hogy felemlegesse, a “gyermekeimtől elrabolt időt” melyet billentyű-pötyögéssel töltök.
Ráadásul én sem hagyom békén magamat. Tök skizó! A legváratlanabb helyzetekben tör rám az orv leselkedő, s új ötlet, vagy folytatás képében csábít, csalogat. Azt mondja magáról, hogy ő most fontosabb minden másnál, levesnél, gyereknél, iskolánál, szülői értekezletnél, edzésnél, cigarettánál. Belém furakszik, csiklandoz, piszkál, ha nem figyelek rá. Mindent megtesz azért, hogy csak rá koncentráljak, s ha célhoz ér, agyő világ, mártás, lukas zokni és mosógépben felejtett teregetésre váró ágynemű.
Nincs más, csak ő meg én. Olyan, mint egy önző, féltékeny szerető. Magába szív, moccanni sem hagy, magának követeli minden figyelmemet. Rám telepszik, s érzéketlenségig hajtja az ujjaimat a billentyűzeten, görcsbe merevedik a tollra tapadva az ujjbegyem. S ha megtöröm intim zárlatunk, s teendőim után nézek, mulasztásaim után számolva hajtom magam előtt a perceket, pedig tudom, sosem érem utol sem őket, sem magamat, hát elzárkózik. Később, ha szépen kérem sem moccan elmém rejtekéből. Makacsul hallgat, s én bámulom az üres monitort vagy a papír ásítozó fehérségét.
Pedig épp volna időm, senki sem kéri, rabolja, lopja tőlem.
Lehet, hogy vissza kéne térnem a receptekhez?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése