MIt tehet egy nő, ha pici a lába?

2010.06.04.

Mit tehet egy nő, ha pici a lába és cipőt akar venni?

Először is, boltba megy, ahol körülnéz a női cipők között. Közben több istenséggel is kacérkodik egyszerre; felváltva mormolva imát és mantrát, rózsafüzér és imamalom helyett kulcscsomóját morzsolgatva, meg-meg pörgetve lassan cserkelni kezd.

Csak az élvezet kedvéért végigsvenkeli a szebbnél-csodásabb cipőket és szandálokat, papucsokat, egyelőre sem az árat, sem a méretet nem nézi. Ha megtenné, sosem venne cipőt, hanem sikítva vagy csalódottan -a pillanatnyi hangulattól függően-, elszaladna.

Lassan körbejárja a sorokat. A csicsaflancos, ízlésficammal egyenértékű, bizsuhalmokkal sújtott-borított vásárfiát gondosan elkerüli, ellenben óvatosan a tenyerére veszi a míves topánkacsodákat, varázscipellőket, megforgatja-simogatja majd visszateszi őket a helyükre. A legtöbb nő, valamilyen géndefekt miatt talán, szerelmes a cipőkbe. A pici lábú nő is ellenállhatatlan vonzalmat érez a szép cipők iránt, fel is próbál néhány hegymagas modellt, amilyet sosem venne meg, már csak egészség- és balesetvédelmi szempontok miatt sem. De azért jól esik körbe fordulni bennük a tükör előtt. Többször is jóllakik a látvánnyal, majd imigyen feltöltődve újra kezdi a cserkelést, immár szigorúan a számok figyelembevételével.

Az első körben még él a remény pici szívében, hogy talán, talán talál egy harmincötös méretű sikkes topánkát, elérhető áron. A másodikban beérné egy harminchatossal is, egye fene, majd dupla talpbetéttel, saroktámasszal fogja hordani. Aztán szembesül a következő problémával: nemhogy a harminchatos, de a harmincötös cipőkben is klaffog a lába, és még a talpbetéttel együtt is látszik, hogy a cipő eláll a sarokrészen. Tehát, szoknyával, ruhával nem hordható, de nadrággal még elmegy. A nőnek viszont elege van a nadrágból, tavaszt akar és szoknyát, libbenőt és szépet, olyat, ami simogatja a lábát, miközben lépked.

A harmadik körben már csak a szemét legelteti újra, mielőtt ráveszi magát egy új fordulóra: a gyerekosztályon.

A magasra halmozott dobozok között hálát ad a sorsnak, hogy nem látszik ki mögülük. Aztán elhagyja a jó szerencséje, belebotlik az eladónőbe. A cirmosszőkébe oltott hamvasbarack korú és állagú kisasszony, arcán kedves mosollyal érdeklődik, hány éves korú gyermeknek lesz az a cipő?

A pici lábú nő arca tulipiros és pipacspírt öltöget felváltva, miközben elhaló hangon rebegi az igazat: nem gyermeklánynak, hanem saját részre lesz az a harmincnégyes cipellőcske. Az eladókisasszony apró köhintéssel álcázza a nevetését, de az huncutul megbújik a szemében, majd megkezdi a tárlatvezetést. Ügyesen csinálja, mert kapásból kihagyja a rózsaszín árnyalatokban pompázó strasszos papucsokat. Oda se legyint a szalagos-báránykás valóban tündéri topogókra, ami harmincnégyes méretű kislánylábon még tündibündi, de ugyanez egy felnőtt lábán már gáz. Végül elérkezik az igazság pillanata, szolid, fekete, bőr balerinacipő billeg a kisasszony kezében. Egyszerű, semmi csicsa, két gumírozott keresztpánt fut a lábboltozaton, apró, stilizált fekete virág díszíti.

A pici lábú nő bizonytalanul tekint fel. Az eladókisasszony nyugtatónak szánt mosollyal meghimbálja ujjai közt a cipőcskéket: - Pici lábakon nagyon jól mutat.

S valóban. A balerinacipő tökéletesen simul a bal lábra, a virág decensen megpihen a lábboltozat közepén, s a gyermekesnek ható lábacska már-már nőiesnek látszik. A jobb láb következik, majd az első lépés. Auuuuu.

Hát igen. Az a bizonyos fél szám, amivel a jobb láb erősebb a balnál. A pici lábú nő felsóhajt, s megkérdezi: mennyi az esély arra, hogy a cipő tágulni fog a használattól.

Fog. Mármint tágulni. Legalább fél számot.

A cipőcske kibírta az utat otthonról a munkahelyemre, bár az utolsó métereket már sántikálva tettem meg. A munkahelyemen használt, kényelmes, harmincötös, azaz egy számmal nagyobb, tulipiros klumpámban klaffogtam haza. Levettem a szép, kék ruhám, megsirattam egy tönkrement harisnyát és egy pár vízhólyagot. Úgy határoztam, hogy a balerinacipőcske egyelőre takarítócipő lesz. A nagymamám szerint ugyanis ez a leghatékonyabb módja egy cipő bejáratásának. A sarokbibim flastromot kapott, én pedig elhatároztam, hogy most megint nem veszek cipőt vagy két évig. Talán addigra kiheverem az újabb csalódást.

Kénytelen-kelletlen visszabújok a kopottsárga, nyúzott bakancsomba. Visszateszem a blúzokat és szoknyákat a szekrényembe, és reggel olyan gyorsan sétálok el a tükör előtt, amilyen gyorsan csak tudok.

A cipőcske a sarokban pihen, ha mégsem, akkor a takarítás dupla annyi ideig tart, mintha mezítláb csinálnám. És még a lábam is fáj.