Sötétben

2010.02.20.


Amikor eljön az este, szaladom a köröket: filmsorozat, egy szál cigi, a távtütü működésbe lép, másik csatorna, másik sorozat, még egy szál cigi, késői vacsora esetleg egy pohár bor, újabb szál cigi…
Aztán elfogynak a sorozatok, a cigaretta sem esik jól, hisz már nem stresszoldóként funkcionál, hanem figyelem-elterelőként. Akárcsak a sorozatok. Leteszem a blázt, a távtütü tetszhalottat varázsol a zajládából; lovasszobrot lehetne faragni a csendből mely a szobára zúdul.
Tömör, szinte tapintható, sötét csend fogad. Odakintről vak szemeikkel merednek rám a házak; sűrű barna felhők tapadnak össze, csillagfény közéjük nem férhet s a Hold sem elég erős legyőzni őket. Üresek az utcák; az egykor szűzfehér hókupacok ártatlanságukat vesztve komoran és feketén magasodnak a játszótéren. Valahavolt hóemberek morc maradványai. Remegve simulok a radiátorhoz. Forró, mégis fázom.
Elvackolódok a párnámon, az hűvösen simul az arcomhoz, pedig melegre vágyom. A takaró se melenget különösebben, bedobok alája két forróvizes palackot, hátha…
Aludni próbálok, de ébren tartanak a gondolatok, hisz napközben tereltem őket rendesen. Beleuntak a várakozásba, s a mesterséges kontroll híján elérkezettnek látják az időt egy kis csevelyre.
Forgolódok; bökdösnek.
Hasra fekszem; piszkálnak.
Hanyatt fordulok; rám zuhannak a plafonról.
Szóval, ritka pocsékul alszom manapság.
Sokszor itt ülök a gép előtt hajnal kettőig-háromig. Akkor is, ha senki sem tart szóval. Egy bögre forró, édes teát ölelgetve bámulom a monitort, ahogy villódzik. Számolgatom, hogyha beájulok a kimerültségtől, talán alhatok végre két órát. Talán hármat is sikerül összehozni reggel fél hatig.
Mély, álomtalan szabadesés a nyugodt és szelíd semmibe.
Még csak fél kettő. Talán már csak fél óra, vagy másfél és aludhatok végre.
Zuhanhatok ernyő nélkül a puha, meleg, párórányi zavartalan nemlétbe.
Csak annyi időt kérek, míg a robotpilótám újra üzemképes nem lesz.
Aztán megyek tovább.