Szombat

2009.05.10.

Gondolkoztam, hol is kezdjem a bográcsparti történetét, aztán úgy döntöttem nem tagadom meg önmagamat, kezdem Ádámnál és Évánál.

Szóval reggel eligazítást tartottam, csak miheztartás végett, elvégre három ifjú férfipalánta mégsem kallódhat dologtalanul egy derűs szombat délelőtt. Kiosztottam a feladatokat, majd a nyakunkba kaptuk a reggelt, hogy mire indulok bográcsozni, rendben legyen minden. Háromszemélyes magánhadseregem kíválóan teljesítette a szintidőt; megejtettük a bevásárlást, puccban állt a konyha, kaja a gázon, a ruhák a szárítókötélen napoztak, egyszóval minden oké. Vállonveregettem magam, majd alaposan körbecsiklandoztam a csipetnyi hímneműeket köszönetképpen. A vihánc után csobbanni vonultam, a kölykök meg kifulladva vetették magukat: egymásra. Ugyanis összevesztek azon, hogy ki üljön a gép elé. Eléggé el nem ítélhető módon figyelmen kívűl hagytam a fürdőajtón kívűlről érkező riadójelzéseket, reméltem, hogy törés, késelés és amputáció nélkül is le tudják rendezni egymás közt a nézeteltéréseiket. Pancsikolásom mindösszesen egyszer szakították meg anyai teendőim, mikoron is a vészjelzés elérte a közbelépési határértéket, s azonmód csupaszon indultam bevetésre. Kicuppantam a kádból, s a szuszogós hableplet magam után csorgatva, humán hegyomlásként csúsztam be a harcmezőre. A dulakodásnak hamar végeszakadt, a morcos csemeték egyetlen emberként, tökéletes öszzhangban kapták szemük elé a mancsukat, és a King’s Singerst is megszégyenítő vokálban adták tudtomra, hogy jelenlétem nemcsupán felesleges, de abszolúte megengedhetetlen egy pszichoszexuálisan fejletlen gyermekekkel teli szobában. Még rosszat fognak álmodni! Kaptam is a fejemre rendesen, kénytelen voltam stratégiai visszavonulást alkalmazni a megsemmisítő vereség előtt. Annyit mindenesetre elértem, hogy szolidabb hangskálán folytatták a gerillaháborúval felérő hierarchiaharcot.

Hófehér Frottíristennek áldoztam a testemet, majd belőttem a sérómat, ami ennyiből áll: megmosom és megszárítom. Minden más mozzanat abszolut felesleges a fésűt, zselét, lakkot egyéb fodrásztechnikai eszközök és anyagok alkalmazását pofátlanul semmibe vevő hajnak látszó borzalom ráncbaszedéséhez. Tapasztalataim alapján az extraerős, csirizszerű hatást elérő rögzítőanyagok is csupán két óráig bírnak el a megátalkodott lobonccal, amit általában nem bánok, nem vagyok épp trendmegszállott. Akkor van gond ha történetesen nem bográcsozni indulok, hanem egyéb, emberibb külsőt igénylő dolgaim után járok, s a rengeteg jól fésült, kosztümös csinicica között én vagyok az egyetlen vadmacs, aki ráadásul úgy néz ki, mintha épp abban a percben szabadult volna el egy falkányi kiéheztetett kutya elől. Isten látja lekemet, hányszor próbáltam megrendszabályozni a szőrt a fejemen, mindezidáig tartós eredményt nem mutathatok fel. Néha még megsajdul kicsi szívem a gyönyörűségesen rendezett loknik láttán, amikkel a média bombázza az önértékelésem: mármint hogy törődjek magammal, meg hogy megérdemlem, és jujjdejóötvenvagyokdenemlátszikmegrajtam. Ilyenkor újra nekiveselkedem a lehetetlennek. Eddig minden csatát elvesztettem. A szőr rendíthetetlenül tartja magát makacs természetéhez, nem és nem akar megszelidülni. Mutat némi hasonlóságot a gazdaszervezet habitusával.

Szokásos, kényelmi szempontok figyelembevételével, körültekintően összeválogatott - azaz indulás előtt két perccel a szekrényből kikapott - ruhába bújtam, beleugrottam a bakkancsomba, - akkor még nem tudtam, hogy meg fogom bánni -, vállamra kaptam a tatyót, körbecsókoltam a kézzel-lábbal ellenkező aprójószágot, és… rohadtul lekéstem a vonatomat. Bagóra gyújtottam, Jethro Tull-t löktem a hallószerveimbe, árnyékolástechnikával biztosítottam az UV-védelmet a retinámnak, és talpam alá kanyarítottam a buszmegállót.

Az utazás megszokott és unalmas volt, napszemüveg mögé bújva szemléltem a sokfejű szörnyet, amit tömegnek szokás nevezni. Szürreális élmény volt, cseppet sem szórakoztató, bár meg kell hagyni, néha felderült az arcom egy-egy ősöreg-okos tekintetű, őszintén és teljes odaadással raplizó, vagy épp teliszájjal, fogatlanul vigyorgó apróság láttán. A metrón ülve elmerengtem azon, vajon mi történne, ha hirtelen megállna az alagútban a szerelvény, de a Sors nem volt hozzám oly kegyes, hogy e tapasztalattal gazdagítson. A metró monoton lejátszotta a megállókat és kiköpött magából az Árpád-hídnál, mint valami kényes gusztusú irdatlan földigiliszta. Újabb löket cigi, felcaplattam a lépcsőn, s pár perc múlva egy lakótelep járdáit koptattam, már-már a vendégváró kávé illatát is éreztem, és csendes imát küldtem az ég felé, hogy a néném most is fogja a jelzésem, mint mindig, idestova harmincöt éve.

Mikor beléptem az ajtón, frissen lefőtt kávé illatával kényeztetett a néném, csillogó szemeiben a kimondatlan kérdés, amire csak bólintani tudtam. Kiosztottam a néném és unokahúgom között pár hálatelt puszit, majd a kávézás örömeinek adtam át magam. Röpke háromnegyed óra alatt ők is felcuccoltak, - két nő esetében ez még nem is olyan hosszú idő -, és kis idő múlva a villamoson zötyögtettük magunkat útban a Flórián tér felé.

A lánglovagvédő szent terén aszfaltot értünk, és nekiindultunk a Kiscelli utcának. Egy ideig nem is volt gond, régi szép emlékeket idézet az utcácska. Mikor kiértünk a Bécsi útra eszembe jutottak a középiskolás évek, amiket a Kossuth Zsuzsában töltöttem, a kórházi gyakorlatok, amiket részben a Margit kórházban töltöttem, és egészen kellemesen elnosztalgiáztam volna, ha nem kezdi el b@szogatni a sarkamat a bakkancs. Felfelé, az emelkedőn szuszogtamban átgondoltam a tatyó tartalmát, de a leltár nem tartalmazott flastromot, így maradtam a sziszegésnél, és preventíve sarokfeltörés elleni mantrát fogalmazgattam magamban, bár gyanítottam, azzal már elkéstem.
Mi, azaz a nagynéném, az unokahúgom és cseppet sem szerény személyem :) , elkeveredtünk egy kicsit. Mikor ellustult szervezetemet felcígöltem a “hegyre”, csatlakoztam a fitt rokonokhoz. Kószáltunk vagy bő húsz percet az erdőben, aztán úgy döntöttünk, hogy a szemünk helyett inkább az orrunkra hagyatkozunk, és megyünk a füstszag irányába. Először egy kisebb családi bográcsozás közepébe csöppentünk, -szerencsére még időben visszafogtam magamat és nem borultam a vadidegen faszi nyakába, hogy: helló, hát megjöttünk, hol az a nyuszkó? Ahogy a feleségnek sejtett hölgy arckifejezését utólag gondolatban elemeztem, jókor alkalmaztam a - súlyos pofonokat megelőzendő - defenzív hátraarcot.

Továbbmentünk, a bibijeim sajogni kezdtek, - a bakkancsom és én több év után találtunk újra egymásra, s frigyünk nem maradt következmény nélkül, 4 azaz négy darab vízhólyagcsecsemőt “szültem”, mire feltűnt előttem egy ismerős arc: Adeptus. Hátam mögött a kitikkadt, épelméjűségemben notóriusan kételkedő rokonok szolid szuszogása: jó helyen járunk? Megkönnyebbülten bólintottam, röpke sziahellómegérkeztünk után leparkoltam a bakancsokat, mezítlábra és csülökre vetkőztem-gyűrkőztem, majd átadtam magamat az édes semmittevés jóleső pihegésének. ( pihegés alatt telitüdős fújtatást értek, csak a pihegés dizájnosabb ). Pár percig csak helyezkedtem, ide-oda pakolásztam, szuszogtam, vackolódtam, mint valami kényes kölyökmacska, majd átestünk néhány környi bemutatkozáson, nyélbe ütöttünk némi bartel alapú csemegecserét, én pókerezni vonultam négy úriember társaságában, s magukra hagytam a roppant talpraesett rokonokat. Védelmemre szolgáljon, hogy jó társaságban maradtak, és úgy tűnt nem veszik zokon, hogy elpályáztam a fiúkkal. E hétvégén egyébként rengeteget tanultam póker közben. Rájöttem ugyanis, hogy a kíváncsiságból megadott tét a hülyeség egy szinonímája, ugyanakkor kicsit megkönnyebbültem, hogy nem én voltam az egyetlen elkövető. :) Kártyázás közben elbeszélgettünk erről-arról, csupán az sörözés miatt felgyorsult anyagcsere-folyamatok álltak a pörgős parti útjába, illetve én, mert rendszeresen elfelejtettem, mikor is kell “beszélnem”. Szintén tapasztalat: sose ülj le matematikussal pókerezni. Mano ugyanis csak egyetlen kör erejéig ült be helyettesítendő a technikai szünet miatt távollévő kártyatársat, de ez az egy kör is elég volt neki arra, hogy egy kilences pókerrel alázza a zöld filcet helyettesítő pléd alá a társaságot. Több meggondolatlan lépés után alaposan kifogytam a zsetonokból, épp készültem a nagy comeback-re, :P mikor Sheenard bejelentette, hogy elkészült a nyuszkó, így a parti befejezetlen maradt. Átadtuk magunkat a táplálkozás örömeinek, juhtúrós puliszka, nyuszipaprikás, és tejfölös uborkasali került a tányéromra, amit úgy bepusziltam, mint a sicc. A kajaparti után a társaság egy része pocakon vagy háton fekve pihente ki a kajálást, Sheenard többször is kért ötpercnyi pihenőt, de nem igazán adatott meg neki. Előkerült a szemüveg-sztori is, ami aztán az egész este folyamán többször említésre került, általános derültséget keltve. Fél füllel hallottam amint a társaság másik része épp a kapsaicin és a csípős paprika kapcsán tart kisebb tudományos vitát, közben a másik fülemmel Mano-ra koncentráltam, aki a dobókockák és kártyák szakértője, szebbnél-szebb, kockánál -kockább gyönyörűségekkel kedveskedett nekünk, sőt egy “dobógömböt” is mutatott. Részemről kidoromboltam magamat, telipocakkal lustálkodtam, jókat nevettem a poénokon, beszólásokon, illetve alakult egy kisebb vitakör is, a kettős-honfoglalás, illetve az elveszett háromszázévnyi történelem témájában, amihez ugyan hozzábrekegtem valamit, de egyértelműen Adeptusék vitték a prímet.

Szerencsére egész nap gyönyörű időnk volt, bár ahogy közeledett az alkonyat, kezdtek feltűnedezni a szúnyogok is. Ekkor került sor a pokróctábor és a tűz áttelepítésére is. Bizony, a parazsat a bográcsozós rakásból átvitték a körbecsüccsenhetős rakáshoz, némi tűzmágia és fa segítségével fellobogtak újra a lángok, és szépen elhasaltunk a tűz mellett. Sheenard kezdeményezésére énekelgettünk is kicsinykét, több volt a nevetés, mint az eltalált hang, de sebaj. Végül aztán nem lett belőle kollektív nótázás, viszont jót beszélgettünk, itt persze nem magvas, világmegváltó gondolatokra kell “acociálni”, inkább ugrattuk egymást, meg borozgattunk. Én ki is kaptam kicsinykét, amikor volt képem kólát kérni a boromba. :D Többkörös ismerkedési estként is helytállt a bográcsozás, érkezéskor a kölcsönös bemutatkozás lefutott, majd a tábortűz mellett, estefelé jött a következő forduló. Két versenyző - Trill és jómagam - lejátszottunk egy röpke menetet a Kikicsodaazsfblogson című társasjátékból. Jól beazonosítottuk egymást, remélem nem voltam túl nyomasztó, ezt kérdezzétek Trilltől. :oops: Trehányságomnak betudható, hogy bár az SFport.neten Adeptus a bemutatkozójában említi a nevét, eme tény felett nagyvonalúan elsiklottam, pedig emlékszem, hogy olvastam a bemutatkozóját. Csak a bográcsozás után, az esti tábortűznél vált világossá számomra: jé tényleg, neki is van igazi neve, Mayer István. Cseppet pirultam, amit a tűz - remélem - jótékonyan leplezett. Volt szerencsém kiszúrni egy műholdat az éjszakai égen, a Göncölszekér rúdjának két csillaga közt haladt el éppen, de a pokróctársam szerint csupán egy csernobili gólya volt. Szépen lassan elérkezett a búcsú ideje is, nekünk mindenképp le kellett lépni, mert ha elrobog az utolsó 1-es tuja, gyalogolhatunk át Pestre a lakótelepig. Körbepuszilóztunk, örültünk, hogy találkoztunk, és biztosítottam a társaságot arról, ha a járógipszemet megkapom, és sikerül önmagam és a köz veszélyzetetése nélkül közlekednem, még találkozunk a közeljövő SF-rendezvényein.

Érdekes, de mintha lefelé gyorsabb lett volna az út, mint hegymenetnek. :D Szépen csendben baktattunk lefelé, a néném volt olyan kedves és a lábam elé világított, hisz nem volna szerencsés épp műtét előtt eltörnöm pocsék hidraulikával ellátott, instabil futóművemet. Szerencsésen leértünk, és a csendes utazásunkat csupán egyszer törte meg nem odavaló motívum. A villamoson egy huszoninneninek látszó hölgy kifejtette, hogy ő bizony alaposan felkészült a szombat éjszakára, van nála húsz gumióvszer. Képtelen voltam elfojtani a vigyoromat, és az élénk fantáziámat. Megképzett előttem a kis hölgy arca másnap reggel, amint a tetemes mennyiségű búvárruhát felemésztő, maratoninak ígérkező testcsata után először próbál meg leülni egy székre. Nekividámodva továbbadtam fantazmagóriámat a fáradt rokonoknak, s kollektív vihogásba fulladt az utazás hátralévő része.

Hát ennyi volt, és benevezek a következőre is.