2009.05.22.
Nem tűntem el, még vagyok.
A műtét után majd két héttel sem tudok kb. negyedóránál többet ülni a gép előtt, ami arra is alig elég, hogy átnézzem a leveleimet. Sajna nem laptopom van, hanem asztali gépem, amit nem tudok magammal cígölni az ágyba, ahol az időmet múlatom mostanság. Lábam két bazi párnán “polclik” jó magasan, de már attól csini liláskékben divatozik, ha kimankózom a fürdőbe vagy egyéb khm… helyre. Járógipszet ugyan kaptam – végre! - de a feltépőzárazható járófelülete után még kotorni kell, ugyanis ilyen kis méretben- harmincnégyes - épp nem volt raktáron. Ha minden igaz, szombatra végre megkapom és akkor újra kétlábazhatok.
Hamarabbra terveztem a kétlábazást, de a számításaim nem jöttek be, így lemaradtam az Írószövetségi közönségtalálkozóról és a Főnixbeli Meetupról is. Pedig Chello-val megígértettem, hogy szignózza a gipszemet. Lett volna egy eredeti Kollárik aláírásom!
Erre fel, még mindig itt vacakolok, gólyaüzemmódban járok pisilni, hogy a kacifántos tusolást ne is említsem! Hajat mosni féllábon állva igen nehézkes művelet, a bal farpofám merő egy görcs lett, mire végeztem, s ha valaki az ajtón kívűl állva hallgatózásra adta volna a fejét, igen félreérthető lihegésnek, zihálásnak lett volna fültanúja. Pedig csupán légszomjamat csillapítottam a szapora gázcserével! Gondolkoztam a hajmosás kivitelezésének legkézenfekvőbb módján, amihez csak egy székre és egy tusolóra lett volna szükségem. Szék van, tusoló ohne. Azt pedig, hogy a kádban féllábon állva hajat mosok kockáztatva, hogy az egyetlen ép lábam megcsúszik, hát nem vállaltam be, maradt a kád fölé hajolás.
Persze a tusoláshoz kénytelen vagyok beállni a kádba, lemondva a lelkemnek kedves pancsikolásról, tíz perc alatt végzek higiénés alapszükségleteim kielégítésével. Se gyertya, se illóolaj, se egy csenevész füstölő nem parázslik-illatozik a kád peremén. A napi szertartás, mely stresszoldóként faszán bevált, mostanra alvázmosásra és karosszéria-karbantartásra degradálódott.
Az is megtörtént, amire sosem tartottam magamat képesnek: öninjekciózás. Minden este, pontban nyolckor tűt döfök a hasamba, és véralvadásgátlóval teszek keresztbe a fondorlatos vérlemezkéknek, hogy a trükkös kis apróságok véletlenül se kapjanak kedvet a spontán csoportosuláshoz. Mindez persze ezen a hangzatos néven szerepel a zárójelentésben: thromboprofilaxis. A döfködés és a csülökpolcolás a trombózist hivatottak megelőzni, illetve eme magasztos célhoz szerény személyem azzal járul hozzá, hogy megvontam magamat a cigarettásdoboztól.
Az SFportálos bográcsozás óta egyetlen korty nikotin sem került belém, s bár bevallottan büszke vagyok a kitartásomra, nem múlik nap anélkül, hogy elképzelném a sóvárgott találkozást ajkaim és a nikotinrudacska között. Bolondos, ábrándos lélek! Mire eljutok a várva várt találkozásig, valószínűleg az első slukkba is belefulladok. Leszokásnak végül is megteszi, de ki mondta, hogy le akarok szokni?!
Az egyetlen jó dolog, amiért megéri a seggemen maradni, hogy tömérdek időm van. Igaz, a háztartás szétesőben van körülöttem, kijutni egy pár mankóval a klotyóra felér a taposóakna-övezeten való szambázás kockázati tényezőivel. Tegnap az aprónép elsírta magát tiszta zoknit keresvén, s kölykök kénytelenek voltak ráébredni, - egy hét után! -, hogy bizony a házinéni betegszabin van. A nagyfiú megemberelte magát, akkurátusan különválogatta a szennyes-tartóból kibuggyanó ruhákat, és bepasszintotta a színeseket a mosógépbe. Elismételtettem vele párszor a műveleti sorrendet, közben csendben imádkoztam magamban, hogy ne a főzőprogramra tekerje a gombot, és lehetőleg a fehérítővel se ajándékozza meg a ruhaneműt, és hogy véletlenül se öntsön vízkőoldót az öblítő helyére.
Tehát végre van időm, ellenben szemernyi írnivaló ötlet nincs a tarsolyomban. Viszont elkapott az ihlett egy másik kreatív ágazatban, megterveztem három nyakláncot gyöngyből, a kivitelezés folyamatban van. A munkálatok következő fázisához szükségem van Amidalára – aki egy próbababa (valaha egy tévés műsorban szerepelt Padme Amidalának öltöztetve, mostanság pedig elmeszüleményeim türelmes és odaadó szolgálója)- mert látnom kell, hogyan fekszik ki a félkész mű a nyakon-mellkason, jelen esetben Amidaláén. Nyaklánc alatt sokszor tenyérnyi széles csipkeszerűen áttört gyöngyfolyamot tessék elképzelni, kanyargós, trükkös kis betétekkel.
Különböző kézimunka-technikákat – gyöngyfűzés, makramé, gyöngyszövés, horgolás, gyöngyhímzés-, ötvözve túl vagyok néhány karkötőn, s miközben csintalan, gurulékony mütyüröket fűzögetek, szövögetek, hallgatom a tévét, főleg a TVDeko-t és a Nat. Geo.-t. Ja, meg a Spektrumot. Néha oda is pillantok, ha valami valóban érdekes megy a zajládában, és sokszor szerencsém van, főleg a Nat. Geo-n találok fogamravaló témát.
Emellett tanulom az angolt és a japánt, ha éppen hallgatom is a hanganyagot, akkor a srácaim legnagyobb ürömére még karattyolok is, vagy éppen énekelek. Ez utóbbi ellen már szóban is tiltakoznak.
És végül, hogy mi a jó abban, hogy az ember az egyhelybenfekvésreülésre van kárhoztatva?
Hogy úgy ugráltathatom a családomat, ahogyan nem szégyellem! Tudom, gonosz dolog, de tetszik! A revansom egyetlen hátulütője, hogy hamar megesik rajtuk a szívem.
Na, egyelőre ennyi, aztán majd még jövök. Hátha addigra megütöm a fekvegyöngyszövés világcsúcsát – ha van olyan!
Üdv mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése