2009.02.10.
Pirinyó mogyoróm, Dániel, pár napja lázas. Illetve, hol volt, hol nem alapon bújócskázik velem a febris. Péntek, tüzes az egész gyerek, tetőtől, talpig. A lázcsillapító becsődöl, nosza, borogassunk. Szombatra, mintha elfújták volna. A klapec vehemensen üvöltözik és rohangál a lakásban, beszáll a nagyok, „kiverem a szuszt is belőled” partijába, majd büszkén mutogatja harctéri bibijeit, persze csak miután a bőgést és bibit mulasztó anyupuszit megkapta. Éjfél körül újra lázas, borogatom, ez már a második éjszaka alvás nélkül. Reggelre oké, nekem el kell mennem, délután jövök, kiáltom, s már rohanok is a dolgom után, vasárnap. Délután öt, hazaérek, a gyerek lázas. Természetesen senkinek sem jut eszébe telefonálni, rámüzenni, vagy lázcsillapítót adni neki. Minek, hisz délután úgyis jössz, mondja a nagyi. Az persze nem számít, hogy a kissrác teste tüzel a láztól, hogy alig áll a lábán, jóformán átaludta a napot, s nem csupán a lázcsillapítót, de vizet sem adott neki senki. Mert majd úgyis jövök, délután. Meg hát, amúgy is aludt. Már olyan magas a láza, hogy a lázcsillapító semmit sem ér, újra borogatom, s hallgatom, ahogy a pici fogak összeütődnek a cidriben. Harmadik éjszak alvás nélkül. Hétfő reggel nyoma sincs a láznak, a prücsök eleven és hiperhigany. Délután megyünk doktornénihez, mondom, mire ő lelkesen készíti a cipőjét, és a sapkáját. Majd beszáll az ebédfőzésbe, bátran panírozza a bundáshusinak valót, nyakig lisztes-tojásos ragacs a csemete. Az utcán végig fogja a kezemet, tündérbogyó módra csacsog-csipog, s megbeszéljük, hogy a Nap nem aludni megy, csak most máshol lesz reggel. Precíz számításokat végzünk fejben, próbáljuk megsaccolni, hol lehet most hajnal, vagy este. Nem jutunk dűlőre, mert szerinte a Napocska takarót húzott a fejére, s így a reggel nem is igazi a „másikoknak” mert őket nem is szereti a Napocska. Aranyosodik a felhők alja, s végre a rendelőhöz érünk. Zsúfolt, mint mindig. Nyűgös, fáradt, beteg-bágyadt apróságok, gyulladt szemecskék, fájós torkok, apró, piros orrocskák, síró-rívó csecsemők, s lestrapált, sokadik éjszakát átvirrasztó szüleik. Ebbe a kavarodásba ülünk be a csacsogó csemetével, az egyetlen megmaradt szabad helyre ketten pályáznánk, Dani szemfüles, lecsüccsen, és angyalian mosolyog a hoppon maradtra, aki beáll mögénk. Mögöttem sutyorgás. ( mit keres ez itt, semmi baja a kölkének…blablabla) végszóra Dani köhög egyet, hurutosan reccsen elő torkából a trutyi, és hörögve bugyborékol. ( mögöttem elégedett káröröm: na, mégis csak beteg a kölke) Türelmesen várunk, beszélgetünk. Hogy miről lehet beszélgetni egy négyévessel? Hát például: anyu, tudtad, hogy a helikopter lövöldözni is tud, és anyu, azt tudtad, hogy a gumibéka kaparja a torkom, a gumimaci meg nem? És anyu figyelj, játszunk motorcsónakot! És akkor motorcsónak lettem. Berregtem, kattogtam, hörögtem, sőt, el is süllyedtem a gyerkőc örömére, mert így ő nyerte a versenyt. Aztán Darth Vader lettem, az ifjú pedig Yoda mester. Lézerkardozunk, csak úgy sisteregnek az energianyalábok, körülöttünk elhűlt szülők és vigyorgó gyerekek. S végül, amikor : anyu figyelj, már csak ennyi életed van ( két pici ujját aligmiliméternyire közelíti egymáshoz), majd előre nyújtott tenyérrel Jedi-erővel vet véget a Sötét Nagyúr evilági létezésének. Darh Vaderként földi pályafutásom oly rövidre sikerült, de sebaj, legközelebb én lehetek majd Obi van Kenobi megígérte nekem a cseperedő. Pár percnyi csend, forrósodik a homloka, a sor csak nem akar csökkenni, sőt gyűlik a tömeg a rendelőben. S ahogy egyre többen leszünk, nő a feszültség is. Dörgöli a szemét, orrát, majd a kérdésemre türelmetlenül feleli, viszket anya, hagyjál. Hohó, mondom, viszket, biztos egér bújt bele. Meghökkenve néz rám, szemében tisztán látszik, életében először merül fel benne, hogy az anyja tán nem normális?! Erősködöm, hogy de biz az egér volt, hallottam, ahogy cincogott. Mögöttem halkul a sutyorgás, szinte hallom, ahogy a beépített akkumulátorral működő fülhegyezők turbó üzemmódra kapcsolnak, nehogy a fülek tulajdonosai lemaradjanak valami jóféle szaftos pletykáról. Szóval a kisráccal épp ott tartunk, hogy némi fogócskázást követően az orrához nyúlok, majd pillanatnyi küzdelem után ujjaim közé fogom a virtuális rágcsálót, és a tenyerembe rejtem, senki se lássa. Dani nyújtogatja a nyakát, üres tenyeremről rám néz, majd vissza. Aztán halálos nyugalommal kijelenti, hogy az egér megdöglött, de viszket a füle is, nézzem már meg, mi van benne. Újra eljátszuk a fogócskát, s csipetnyi szerzet fityeg ujjaim közt. Dániel szemrevételezi az eredményt. Aranyhal- jelenti ki. Holott életében nem látott aranyhalat. Honnan tudod, kérdem én? Mire ő: anyu olyan buta vagy, hát nem látod, hogy aranyból van? Hát csillog! S büszkén „átveszi” tőlem a fogást, apró tenyerében óvatosan tartja a nagy semmit, s dédelgeti, meg is puszilja. A másik füléből kihúz neki egy ágyat, sőt még arra is ügyel, nehogy a cica, amelyik a jobb orrlyukába költözött nehogy megegye a halacskát. Ja, onnan tudja, hogy cica, mert kibújt a farka, és annyira csikizte az orrát, hogy hapciznia kellet tőle.
A játékunk jó másfél órán át tartott, s azt hiszem a környezetünkben jó páran kapásból kiutalták volna nekem a diliflepnit. Viszont a kölyköcském elégedetten és nyugodtan ült az ölemben, -kivéve a kardozós-jedis részt- és imádta a várakozás minden percét. Főleg azért mert akkor és ott, csak az övé voltam, nem kellett nagytestvérekkel osztoznia a figyelmemen, és mert nem szégyelltem fénykardot ragadva zizegni az orvosi rendelőben, tíz-húsz felnőtt ember füle hallatára. Pedig láttam, ahogy a nagyobb gyerekek összenéznek a szüleikkel, s egy emberként kételkednek az épelméjűségemben.
Mi pedig minden láz, bedugult nózi, hurutos torok és fájós pocak ellenére olyan jót mulattunk, amilyet még nem látott a gyermekrendelő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése