2009.04.04.
Szelíden ringatnám, ha engedné, ha merné engedni.
Suttognék, érthetetlen semmiségeket, ha szeretné hallani. De csak a csend reszket közöttünk, ahol nemrég önfeledt, duhaj sóhajok táncoltak, ott csak az üresség feszül. Ujjaim tétován rebbennek kócos hajában, s a még finoman vibráló izmokon. Emlékeimbe zárom illatát a percnek, tudom önkínzás, mégis kell nekem. Belekapaszkodom a pillanatba, még testemen érzem súlyát, míg magamban érzem őt. Apró rándulásaim ölelik körbe, majd lassan elcsitul testem.
Lehunyt szemeim mögé képzelem mosolyát, tekintetét, s azt is, amit sosem láttam bennük. Elringatom magam az illúzió törékeny szárnyán, s míg fogaim közt tartom a sóhaját, nyelvem érzem ízét, tudom, hiszem, remélem, hogy velem marad.
Megrezzen, s az ernyedtség tovaszáll, mintha sosem lett volna miénk a pillanat. Hiába kapaszkodnék belé, túl illékony, túl gyönge, oly kevés szegény.
Távolodik. Érzem a bőrén, hallom elsimuló lélegzetén. Arcomon finom érintés, apró, kedves gesztus, nekem mégsem elég. Fekszem némán, s hagyom, hogy elhagyjon. Már nem csupán az idő üres, én is az vagyok.
Nem engedem látni tekintetem, még nem készültem fel. Álarcom félredobva hever lelkem rejtekén, s túl őszinte szemem. Tudom, neki nem kell szerelem, sem bohó, sem mély érzelem. Velem van, míg nem vagyok teher. S mikor kinyílik hazug szemem, s lusta, hamis mosolyra húzódik szám, mindketten tudjuk, kezdődik a következő felvonás.
Melyben együtt, ketten, vállvetve küzdünk egymás ellen.
Önmagunkért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése