Előszülinap

2009.12.02.

Szombaton eláztam kissé. Előszülinapi akcióként az unokahúgommal és plusz egy rokonnyal csörögni téptünk a Macskafogóba. Kezdésnek ittam egy Bacardi Breezert. Icipici alkohol, épp csak valami. Nem is ezzel volt a gond.
Jól kitáncoltuk magunkat, szakadt rólam a víz, rendeltem egy cherry-őszilevet, a felét le is toltam egy húzásra. Nem kellett hozzá sok idő, kis híján padlót fogtam. Kiügyeskedtem magam a duplanullás helyiségbe, lecsüccsentem Fehér Fajansz őfelségének az ő hószín fedelére, piától bódult buksimat a budiguriga-tartónak támasztva hagytam, hogy megforduljon velem párszor a bolygó maga körül. Legalábbis akkor és ott, így érzékeltem a valóságot. Valami spontán tér-idő torzulás jöhetett létre körülöttem, mert úgy éreztem, mintha megállt volna velem a világ, de egy vékony fátyolon át láthatom, ahogy eszeveszett gyorsasággal telik mégis, s csak Fehér Fajansz őfelsége múlhatatlan és mozdulatlan, amin az én fenekem pihenget éppen.
Mikor kitisztult alkoholgőzös fejecském, csináltam egy alibihúzást, majd kinyitottam az ajtót. Odakint 6 azaz hat darab egy helyben futkározó, szűkölő, rituális budiváró topogóst járó nőnemű leledzett. Az egyetlen retyót akarták mindahányan és egyszerre. Úgy húztam kifelé, mint a sicc.
Kitisztult fejjel, újjult erővel vetettem magam a buliba, finomnak és illedelmesnek nem épp nevezhető módon táncikáltunk. És, akkor… Tündibe - unokahúgom- botolt egy jószándékú, táncolni vágyó ifjú. Mivel épp rock’n roll bömbölt, Tündi hozzám küldte az önként jelentkező bütyök- és kislábujjhalálraítéltet. Ki merészen fel is vállalt. A harmadik ütemnél megállt és igen kedvesen és finoman a tudtomra adta, hogy ő a férfi, azaz tántán adnám már át a vezetést. Párszor még belefutottunk ebbe a problémába, mert valahogy a tánc közben kibontakozó kreativitásom egész más irányba terelt, mint az amúgy igen jól táncoló fiatalember. Végül is, javára legyen mondva, azon kevsek közé tartozik, akik nem adják fel, és kitartanak abbéli szándékuk mellett, hogy vezethetővé próbálnak szelidíteni engem. Pár salsa, egy cha-cha-cha és még egy pár rock’nroll után kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy kellemesen meglepődtünk. Ő azon, hogy olyan nőbe botlott, aki azért valamelyest tisztában van a társastáncokkal, én meg azon, hogy valóban kedvesen és türelmesen fogadta vezetés átvételére irányuló spontán megnyilvánulásaimat. Visszakísért a rokonokhoz, majd röpke félóra múlva visszatért, még egy pár tánc erejéig. Végül a buli végéig ezt játszotta. Közben kiderült, hogy aznap este én voltam a harmadik Kovács Andreája, de az egyetlen, akivel táncolni tudott. A végén kaptam egy nagy szülinapi puszit az arcomra, meg jól megpörgetett. És ami az egészben a legszebb, hogy nem kérte el a telefonszámomat, címemet, emilemet, nem volt kíváncsi a családi állapotomra, a haviciklusom aktuális állapotára estébé… Egyszerűen csak táncolni akart egy jót. Ahogy én is.
Szóval, jó volt a szombatom.
Vasárnap ásvány - és kövületkiállításon voltam a Lurdy-házban szintén Tündiékkel, utána kínait ettem jófajta csípős -chilis szezámmagos csirkét, sült tésztával. Lehet abban valami, hogy a chili megdobja a tűz elementált az emberben, mert utána úgy pörögtem, hogy hangosan nekiálltam énekelni a villamos megállóban, integettem az összes általam felfedezni vélt köztéri megfigyelőrendszernek, a zsupmobilnak, de még a piros előtt várakozó autóknak is. Rokonyaim tisztes távolba húzódtak tőlem, ami teljesen érthető. Pedig a lelkemre esküszöm, színjózan voltam. A szombati félbehagyott cherry után már semmit sem ittam.
Ja, hogy eme hosszra sikeredett vackolódásnak mi a tanulsága: rohadtul nem bírom a piát. Aki egy breezertől és egy fél deci cherrytől így ki tud akadni mint én, abba kár a pia.
S azt a következtetést is levonhatom, hogy az extraerős chili is az alkoholéhoz hasonló tüneteket vált ki belőlem.