Hajnalok-ébredések

2010.01.20.

Van valami szürreális a hajnali utazásokban.
Már maga az ébredés is olyan, mintha az álom folytatása volna. Voltaképpen fel sem fogom: mozgok, mosakszom, öltözök; automata üzemmódban működök.
Hogy valójában mikor ébredek, nem is tudom. A buszmegállóban talán, amikor tenyeremmel útját állom a szélnek, s az öngyújtó pici lángja lop némi meleget elfagyott ujjaimnak. Nézem a cigaretta parazsát, felfénylik, majd elszenderül, slukkonként fogy el belőle az élet. Velem együtt.
Az egyetlen, amit a maga valóságában érzékelek a külvilágból, az a hideg. Fázom.
Hosszú percek múlva hörögve gördül be a busz, füstöt köhögve indul tovább, gyomrában nyüzsgő kukacokként vonaglunk, majd elcsendesedik minden, egészen a következő megállóig. Újabb és újabb kupac színes kukac tekeredik össze; egymásba olvadó arcok, lábak és kezek. Hangok mormognak, duruzsolnak, fehér zajjá vegyülnek. Fel-felsikolt egy mobiltelefon, figyelmet követelve; kikapcsolok, elég a magam puttonya, nem vagyok kíváncsi rá, mi lehet a máséban.
Összekucorodok az ülésen, nem zavar, ha hozzám ér a mellettem ülő kabátja, lába. Melegít. Nekem dől, megtartom. Melengetjük egymást, öntudatlanul kutatva és kabáttal kitömködve a pici réseket, ahol a hideg közénk férkőzhet. Az ablak felé fordítom fejem, s tudom, pedig oda sem nézek, hogy ő maga elé mered. Éppúgy kábult, fáradt és fázik, mint én. Használjuk egymást, s arcunkra maszkot borít az önvédelem közönyt parancsoló szava.
Az anonim intimitás magánya.
Bezárkózom a fejembe, s hiába kopogtatnak, kizárom a gondolatokat. Csak lenni akarok, élni még nem merek. Behunyom a szemem, s követem a felvillanó, összefolyó színes karikákat, olvadtarany, meleg fény tánca segít túlélni a nap első perceit.
Időbe telik, mire összeszedem magam, szembe fordulok a mával; magam elől is tagadott érzésekkel, gondokkal, hibákkal. Néha megkérdezem magamtól, álmodom őket, vagy ők álmodnak engem? Sosincs válasz.
Jó volna, ha a busz kirázná őket belőlem, de makacsul ragaszkodnak hozzám. Hiába, én vagyok az anyjuk, kapaszkodnak belém, mint egy óvodányi gyermek, figyelmet követel egyszerre mind, s nem győzök rendet tenni köztük.
Néha alig várom, hogy pástra hívjam őket, s megvívjak velük. Tűz lobban bennem, talán a düh táplálja, talán az elkeseredés, de kicsordul belőlem, a fagyból megeredt, folyóvá olvadt harag. A csakazértis nyakassága megcsikordul fogamon, s nem hagyom magam legyőzni.
Néha gyenge vagyok. Emlékekbe bújok előlük. Langyos, tavaszi szélbe, cseresznyevirág hófehér illatába, pajkos gyermekmosolyba, kék égre ébredő napfelkeltébe, a nyár bódult melegébe, egyszerű dalba, forró ölelésbe. Hozzájuk menekülök a hideg elől, s makacsul tagadom, hogy a lelkem fázik, nem én.
Néha pedig robotpilótára kapcsolok.
Nem érez, nem fáj.
Nem éhes, nem szomjas.
Nem szeret, nem gyűlöl.
Nem sír, nem nevet.
Helyettem vesz részt az életemben.
Én szabadságra mentem.