Vihar a biliben, avagy csak őszintén

2009.06.11.

RM megihletett:
Előbb hozzászóltam volna, de túl hosszúra sikeredett, ezért inkább blogosítottam. Íme, az eredmény. ( vigyázat, aki úgy tudja, hogy életvidám, huncut-nevetős nőszemély vagyok, az ne olvassa el, mert csalódni fog. A következő sorok tartalma tömény nyafogás, önsajnálat és nyáladzás. )
Hm… Gipszcsizmából kifolyólag egy hónapja össze-vissza két alkalommal hagytam el a kéglit. Miklós, mélyen együtt érzek veled. Kényszerből ugyan de hospitalizálódtam. Már-már rettegek, ha ki kell lépnem az udvarra, s az éles fény úgy vág a szemembe, hogy hunyorgok, mintha vakond lennék. Az emberi léptékem wc, fürdő, heverő között létezik, s annyira kényelmes lett, hogy egészen bezártam magam magamba. Hébe-hóba hozzáböfögtem valamit a nethez is, de nem sokat, nem sok eredménnyel, talán kedvem sem volt igazán. Eleinte mert fájt a lábam, és felpolcolva igen nehézkesen férek hozzá a géphez, klavihoz, monitorhoz. Aztán meg rájöttem, hogy ejnye, valójában miért is kell nekem “jelen lenni”? Kit érdekel egyáltalán, hogy vagyok? Vélemény? Ugyan már! Az mindenkinek van, jobb is, tartalmasabb is, mint nekem. Hogy mégis kommenteltem, írogattam ezt-azt, talán csak önvédelmi reakció volt, elhitettem magammal, hogy a látszat ellenére, azért csak vagyok. Még vagyok.
Lemaradtam az SF-portál találkozókról, ma is lesz egy, de bébisintér hiányában erről is lemondhatok, pedig már tűrhetően tudok járni. Igaz, gyönyörűen liláskéklik a gipszből kikukkantó lábujjaknak álcázott pufók kis virslik ötöse, de tudok.Tervezve volt az Írószövetségi találkozó, de - akkor még járógipsz hiányában - nem jött össze. Sofőröm meg nincs.
Kicsit félek, vajon mit fog szólni a világ ahhoz a sápadt, kedvetlen kócbabához, akivé zártam magam. Jövő? Az mi?
Ráadásként, kerek egy hónapja nem gyújtottam rá, nem mintha nem lenne hozzá gusztusom, csupán jól megfontolt egyéni érdek vezet. Na nem a tüdőrák réme, csupán a trombózis. Ennek megfelelően a pszichomankóm hiányában megkörnyékeznek az ártó gondolatok, negatív energiák, maga a Sötét Oldal csábítgat, félelem, düh, fájdalom, csalódottság képében. Esténként szívesen kiülnék a küszöbre egy staubbal, bámulni a csillagokat, mint szoktam, amolyan rituális füstölésre invitálom a Mindenhatót, s az öreg Kaporszakállú oly közvetlen társnak bizonyult a sötét ég magányában. De tartok tőle, hogy szabályszerű leb@szásban lenne részem, ez időtájt inkább kerülöm a konfliktushelyzeteket. Mert ugye a cigi, az a HALÁL - mondja az ex. Igen, így, csupa nagybetűvel ordítva, belém programozva az elkerülhetetlen bekövetkezőt, előrevetítve minden élő rémképét, az elmúlást. De “érdekes módon” az ex nem az egészségem miatt aggódik, á dehogy. Naivitás lenne ezt gondolnom. Részletesen kifejtette, hogy az az ötszáz forintnyi élelem és/vagy ruhanemű aggasztja, amit a gyermekeim szájától vonok el azzal, ha megveszek egy doboznyi staubot. Manipulációban nagyon nagy. Érzelmi zsarolásból pedig egyenesen kitűnő.
Pár hónapja, még viszonylag békésen éldegéltünk. Ahhoz képest, hogy elváltunk. Még hűdebüszke is voltam rá, hogy milyen jól megoldottuk ezt a kényes problémát. Aztán jött a műtét, a gipsz, és a hétköznapi házigálya, amit szívemnek valahai kedvese volt kénytelen magára vállalni, több kevesebb sikerrel. Majd következett alig pár hete a kifakadása:
-Igazán meggyógyulhatnál végre, elegem van abból, hogy mindennap a meló után, még itthon is güriznem kell!
Ültem leesett állal, felpolcolt lábbal, és majdnem kibukott belőlem:
- Bocs szivi, de nők milliói csinálják ugyanezt az év minden napján. Meló után házigálya. Miért is nem tetszik ez neked?!
De nem mondtam semmit sem. Eszembe jutott az a rengetegszer hallott közhely, hogy a házimunka nem munka, ergo nem lehet benne elfáradni, és ha lehet, még jobban hallgattam, még le is hajtottam a fejem, nehogy látszódjon az arcomon, mire gondolok éppen. Elmorfondíroztam magamban az élet igazságtalanságain, s mindennél jobban kívántam egy, csak egyetlen slukkot. De álltam a sarat. Nem gyújtottam rá. Ellenben megettem fél zacskó házikekszet, lerágtam az összes körmöm, lábujjakat kivéve, és - minő borzalom- megnéztem az egyik kereskedelmi adón futó szappanopera aktuális részét. Egészen a magamévá tettem a sorsa által sújtott s vert főhősnő minden lelki kínját. Szellemi rágógumim ragacsosan nyúlt és nyálasodott, saját bajom elől mankót kaptam a hónom alá egy fiktív rinyababa problémáiból. Fülemen habzott a mesterségesen gerjesztett érzelem, s majdnem elbőgtem magam, mikor rájöttem, hogyhát azt azért mégsem! Átkattintottam a Natgeóra, és elgyönyörködtem az Angkor-vat építészeti csodáján.
A régmúlt idők kedvese pedig egyre inkább bemorcosodott. Ezidáig abban a hitben élt, hogy a házimunka egyenlő a főzéssel, mely feladatnak nekiveselkedett és győzedelmesen helyt is állt valóban. Azonban a főzés munkafolyamatai egyéb nem várt következményekkel is jártak, melyeket rendszeresen figyelmen kívül hagyott. Szemét és ételmaradék tarkállott a konyhapulton, gyönyörűen burjánzott az élet legegyszerűbb megnyilvánulása, egy magára valamit is adó mikrobiológus tapsikolt volna örömében, hogy íly eleven és sokszínű anyag tárul tudásra szomjazó elméje elé. De én ápolónő voltam könyörgöm! Lelki szemeim előtt hatalmasra duzzadt szalmonella- had masírozott a konyhapulton.
A exkedvesnél az a tény, hogy a ruha nem a szekrényben terem, illetve, hogy a mosógépen nincs szárítóprogram, ergo, a benne hagyott ruha bebüdösödik, valahogy nem nyomott annyi súlyt a latban, mint a webkamerás csevely hajnalig a lassan követhetetlenné váló eredetű hölgyismerősökkel. Megembereltem magamat, amint a járógipsz felhatalmazott a helyváltoztatásra, csetlettem-botlottam a lakásban, ahogy tudtam, de a pufi virslikezdemények minduntalan betettek házitündéri akcióimnak, s a csini enciánkékké bájolt lábacska beindította az önvédelmi mechanizmust. Ha nem gyújthatok rá, nehogy már a házigüri trombotizálja a lábikómat!!! Lecsüccsentem és párnákra pakoltam csülköcskéimet. Ahogy azt a szikebűvész tanácsolta a műtét után. A Morcosodó Igazságosztó egészen beleélte magát a Szabadítsuk fel a férfiakat a házimunka alól nevezetű nagymonológjába, s hagyta az egész cuccot - lásd mosogatnivaló- bebábozódni. Az önjáróvá válni készülő baktériumtenyészet láttán nem maradt választásom, lilavirslik ide vagy oda, vár a házimunka. Igen találékony vagyok általában, de most valahogy cserben hagyott az ihletem. Fogggalmam nincs róla, hogyan kerüljem el a lábdagadást állva! Bűvészkedtem a mosogató körül, de csak nem sikerült feltenni a lábamat, közel két órámba került valamennyire puccba vágni a konyhát. Teregetés: két lépcsőfok meg sem kottyan általában, mostanában viszont ha nekem rohan a kölyök, mikor a teregetnivalóval próbálok lejutni a monteveresztnek is beillő magasságból, hát bizony belém áll a frász rendesen. Az hiányzik még, hogy a bizonytalankodó egyensúlyom- leszúrt dupla Rittbergerrel vagy tripla Lutz-cal cifrázva zuhanjak - miatt ráejtsem a ruhákkal teli lavórt a gyerek fejére. Vagy rosszabb esetben én zuhanjak rá a majd hetven kilómmal az ötéves apróságra. Ugyanez pepitában a tésztavízzel a konyhában. Normális esetben gyors vagyok, mint az olajozott istennyila, ha jön a kölyökvész, egy pillantás alatt leszűröm a tésztát, vagy visszateszem a gázra. Most meg csigatempóban haladva rettegek, a konyha közepére érve elóbégatom magamat, hogy tüzetviszeklángotviszek, kezemben a gőzölgő lábos, és azért imádkozom, ha ideteleportál valamelyik cseperedő, inkább borítsam magamra, mint rá. A porszívó bekrepált, a lefolyó eldugult, csak hogy nagyobb legyen az örömöm, és még akciódúsabbak a napjaim. Valahogy megoldottam, hogyan tegyem vissza a lerángatott függönyt a karnisra; a háztartási létrával egészen bonyolult, már-már erotomán aktusba kezdtem, mire felértem a tetejére, nem tudtam hol kezdődöm én és hol végződik ő. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott látvány! Lefelé könnyebb volt, egy darabig átadtam magamat a szabadesés örömének, utána viszont- minő diadal - megtaláltam a lajtorja fokát és LÉPTEM! Volt ugyan némi recsegés- ropogás a műtött lábam felől, de a végtag használható állapotban maradt. Majd a röggeny kideríti vajon kezdhetem-e elölről az egész procedúrát.
Tündérkedésem közepette észleltem, hogy a gipsz kidörzsölte éppen gyógyuló hegemet, s magamban káromkodva átadtam magamat a kétségbeesésnek. Megképzett előttem amint a doki leemeli lábamról a gipszet, s a heg láttán alaposan leb@szarint, miért is nem bírtam nyugodtan a seggemen ülni. Én meg keresem a szavakat, de egyet sem találok, ami elég jó lenne ahhoz, hogy a szikebűvész dührohamát egyetértő bólogatássá változtassa. Egykori keblencem szemöldökösszehúzva figyeli ténykedésem nap mint nap, s mint szigorú ellenőr dörgöli az orrom alá a mulasztásaimat, rámutatva arra a nyilvánvaló tényre, hogy ha már nem dolgozom, akkor legalább itthon csináljak valamit. Egyszerűen Hamupipőkévé lényegültem! Uramisten! Hol az üvegcipellő, és miért késik a királyfi? Harmincnégyes lábam van könyörgöm, Hamukalucsni elbújhat mellettem, nekem sokkal kisebb a lábam! És egyáltalán?! Tökhintó, jóságostündérkeresztanyu?! Nincsenek galambok sem, hát kire lőcsöljem a melót? Beszarás, a kiscsajnak bezzeg kijutott a csodákból. Jóságos Grimm!

A harci kedvem elhagytam valahol két létrafok között, s mivel eddig öntudatos nőnek hittem magam sosem vettem leckéket abból, hogyan kell átúszni az önsajnálat hullámain. Ezért aztán határozottan süllyedni látszom. Mi több, alig két napja kishíján meg is fulladtam. Meggondolatlanul a sarkamra álltam. No nem valóságosan, csak verbálisan. Minekutána úgy összevesztünk, aminőt két éve nem látott a világ. Amit akkor kaptam, azt hiszem sosem teszem zsebre, s attól félek, a nyakamban lóg, s mindenki láthatja majd, ha kilépek az utcára. Jut eszembe, van valakinek kiadó kéglije? Ez persze költői kérdés marad, hisz a fészekalja nélkül sosem mennék sehová.
Egy szó mint száz, ha tudtam volna, hogy a bokaműtétem ilyen következményekkel jár, akkor inkább sántikáltam volna életem végégig boldog elégedettséggel, az önámítás cifra álarca mögé bújtatva magam elől magam. Abban a tudatban, ha én nem veszem észre, hát más sem látja a bajt.