2010.02.11.
Amikor először találkoztunk, az ellenszenv kölcsönös volt. Nem túl erős, de mindenképpen háromlépés távolságra ösztönzött mindkettőnket.
Őt irritálta a hangom, a harsányságom, a mindenlébenkanálságom. Engem taszított a hűvössége, a zárkózottsága, a szurka-piszka megjegyzésekkel tarkított beszólásai.
Úgy adódott, hogy hetente egyszer találkoztunk egy társaságban; közös barátainkkal töltöttünk pár órát.
Lassan oldódott bennünk a távolságtartás, s azt hiszem utána már csak azért kerültük egymást, mert nem tudtunk kilépni a magunk generálta erőtérből.
Aztán egyszer, véletlenül egymás mellett ültünk egy… hm… csak leírom, aztán lesz, ami lesz, szóval meditáció során.
(Aki tudja mi történik ilyenkor, az nem fog meglepődni, aki meg nem, nos, az vagy gazdagabb lesz némi infóval, vagy most csukja be egy kicsit a szemét, és görgesse lejjebb az oldalt, ha nem kedveli ezt a témát.)
Tehát, üldögéltem, befelé figyeltem, a képekre, hangulatokra, illetve a vezető hangjára, s követtem a lépéseket. Akkoriban épp ultrapocsék lelkiállapotban voltam, s nem tudtam „kiengedni” annyira, hogy érdemi munkát végezhessek, magyarul csücsültem a nagyon is fizikai valagamon és csak nem jutottam el a vágyva-várt tudatállapotba.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valami mellettem kellemes, melegséget áraszt magából, hihetetlenül fényes, s mintha egy kéz nyúlt volna a kezem felé. Megszorította, majd gyengéden húzni kezdett magával.
Megnyugodtam, felengedtem és onnantól nem volt több magam építette akadály előttem. Eljutottam oda, ahová kellett és tettem a dolgom, mint mindenki más.
Aztán vége lett, kinyitottam a szemem. Ő ott ült mellettem, figyelmes-szelid tekintettel nézett rám, majd elmosolyodott.
Ettől a naptól kezdtünk közeledni egymás felé. Megengedte, hogy megismerjem, hogy az álarca mögé nézzek és én is levetettem a magamét. Pár alkalommal később viszonozhattam a segítségét. Azon kevés ember közé tartozott, akiknek megengedtem, hogy sírni lássanak. Azon kevés ember közé tartoztam, akiknek megengedte, hogy ismerjék a titkait.
Teltek a hónapok és az évek, befogadtam a szívembe, az életembe, végül a családomba. Barátként tiszteltem, testvérként szerettem, s ő is engem.
Azóta is hallom a hangját, ha fáj valami.
Érzem a kezét a kezemben, ha nem boldogulok egyedül.
Álmaimban vele játszom néha, s hagyom hogy ellásson tanácsokkal. Hellyel-közzel meg is fogadom őket.
Tegnap este gyertyát gyújtottam Gyimesi Richárd Zoltán emlékére.
Egy éve már hogy elment…
Harmincnégy év.
És az örökkévalóság.
Ő az apukám. O.o :$
VálaszTörlés