Őszintén: a kreativiás átka, avagy egy döntés következményei

2010.08.29.

Ha az exem orra alá dugom Onsai bejegyzését, sem fogja érdekelni, hogy a megváltozott tudati állapotnak köszönhetően nem rezonálok a családom igényeire, amikor beleragadok a klaviatúrába. Sőt, valószínűleg kapna az alkalmon, és pszichiáterhez cibálna. Próbáltam elmondani neki, mit érzek olyankor, hogy mi történik velem, hogy miért nem vagyok jelen, de nem kaptam pozitív választ. Csak azt, hogy a srácaim problémáin nem segít, ha az anyjuk ír egy novellát vagy verset. A villanyszámla sem lesz kevesebb attól, hogy megtanulom az elméleti alapokat, vagy épp kipróbálom magam egy pályázaton.
Rájöttem, hogy az egyetlen, aki változtathat ezen a helyzeten, az én magam vagyok.
Méghozzá azzal, hogy nem írok. :(
Olyan ez, mint a kontrollált függőségi állapot. Tudom, ha elkezdem, nem fogom tudni abbahagyni, ezért inkább nem csinálom. Nem tudom összeegyeztetni a családi élettel.
Olyan mértékben idegesít ugyanis, amikor kiráncigálnak a magam teremtette klauzúrából, hogy szó szerint dühkitörésbe torkollik az egész. Ha írok, vagy gyöngyöt fűzök, bármit is kreatívkodok, nem vagyok önmagam. Nem hallok, nem látok mást, bezárkózom a fejembe. Ha mégis kiragad valami az elzárkózásból, nem mindig tudom visszafogni a dühömet. Csúnya látvány-hallvány vagyok. Abszolút anyaiatlan megnyilvánulásaim tönkrezúzzák a családomat. Ordibálás, veszekedés, lelkifurdalás a vége.
A srácaim, akik mindent megtettek azért, hogy felhívják magukra a figyelmemet, sértődötten bekucorodnak a szobájukba. Az apjuk -aki addig a füle botját sem mozdította a srácok kéréseire reagálandó-, pedig megragadja az alkalmat, hogy tökéletlenségem -lásd pocsék anyaságom-, újabb bizonyítékát indokként felhozva azért lobbizzon, hogy lássam be végre alkalmatlan vagyok a családi életre. Ahogy megfogalmazta, sem családtagként, sem anyaként nem funkcionálok, és magasról szarok a családomra, csak a hülye ötleteim a fontosak, pedig soha az életben még esélyem se lesz arra, hogy valaha is kiadják a novelláimat. Felesleges energiát fektetek bele, ráadásul elidegenít a családomtól. Ha ragaszkodom az íráshoz, akkor vállaljam a következményeit is: el fogom veszíteni a gyerekeimet.
Ez volt tavaly. Még befejeztem az Arcképcsarnokos pályázatra a novellát nyáron, októberben be is került a 2009/4-es kiadványba. Azóta nem kezdtem új történetet, és a régiekhez se nagyon nyúlok.
Olyan ritkán ülök a laptop elé, amilyen ritkán csak tudok. Vége a Hconnak is -inkább nem cizellálom, mibe került nekem itthon a szervezése-, így nem kell mindennap figyelnem a levelezésem. Néha a munkahelyemen belépek, rákukkantok, aztán kilépek. Néha ránézek a friss bejegyzésekre is, ha van rá lehetőségem reagálok is rájuk. Itthon csak nagyon keveset használom a netet. (pár perce kezdtem csak el megírni ezt a bejegyzést, de már azt kérdezgetik, mikor hagyom abba)
Tele van a fejem és kínoz a tudat, hogy nem tudom kidolgozni az ötleteket. Fellázadok, nekiülök, hogy csakazértis, aztán eszembe jut, milyen következményekkel jár, és ez leblokkolja az íráskészséget. Még a betűket is összekeverem, ha mégis belekezdek.
Előfordult már, hogy valaki segítséget kért tőlem, csupán egy apróságot. Megszólalni sem tudtam. Kiürült az agyam, Ő pedig mérges lett rám. Nem tudtam, hogyan mondjam el, miért nem tudok segíteni. Azóta szerencsére ez a fajta blokk megszűnt, ha írni nem is, de beszélni még tudok.

Ha mégis kicsorog valami az ujjaimból, az az esetek száz százalékában annyira spontán, hogy észre sem veszem. Pikk-pakk megtörténik, villámgyorsan, és nem tudom megállítani, mert nem tudatos. Ilyen volt pl. Fairylona körblogos kérdése, amire versben adtam választ.

Ugyanez a helyzet minden más kreativitást igénylő tevékenységgel. Gyerekkorom óta elsajátítottam jó pár ismeretet, aminek meglehetős hasznát vettem, pl. amikor a picikéimnek horgoltam-kötöttem ágytakarót, kiscipőt, sapkát, zoknit, vagy éppen ötujjas, lábtyűt, kesztyűt. Hímeztem ágyneműt, függönyt és díszpárnát, nem egyet, nem kettőt. Makraméztam falvédőt, virágtartót, táskát. Szőttem futószőnyeget, volt igazi parasztszövőszékem, az a fajta, aminek egy egész szoba kell. Több órába tellett, mire felvetettem, meg beállítottam a nyüstöket, hetekbe, míg megszőttem egy táskát vagy szőnyeget, ágytakarót, de megérte.
Szét lett szerelve, mert túl sok időt töltöttem mellette.
A fonalaimat, kötő és horgolótűimet anyukámnál hagytam, mikor 2008-ban Öregcsertőről visszaköltöztem Gyálra. Így véletlenül sem eshetek kísértésbe.

Eme elfoglaltságokat is ugyanazért hagytam abba, amiért az írást.
Sosem minta alapján dolgoztam, hanem fejből. Ami megszületett a gondolataimban, azt igyekeztem áthozni a valóságba is. Ez pedig ugyanúgy elvon a családomtól, mint az írás. Ahogy a gyöngyfűzés is.
Aki ott volt a Szefantoron, az láthatta, mi történik velem, amikor nem rutinból fűzök, hanem valami megszületik a kezem alatt. Pusztay Pisti egyenesen antiszociálisnak titulált. Okkal.
Körülbelül nyolc-tíz órán keresztül meg se szólaltam, csak fűztem-és fűztem, még a fülemet is bedugtam zenével, hogy a külvilág véletlenül se kavarjon be. Néha ittam egy-egy korty teát, vagy elszívtam egy szál cigit és közben körbesétáltam a házat. Csak akkor hagytam abba, amikor már az orromig sem láttam. Ha itthon lettem volna, valószínűleg kerítek egy asztali lámpát, felkapcsolom, és addig folytatom, amíg készen nem leszek. Még vagy egy órán keresztül ott tekergett a gondolataimban a félbehagyott munka, láncdohányzáson kaptam magam. Még kaja közben is gyöngyöket számolgattam, fűztem fejben. Pisti és Sándor próbáltak bevonni a társalgásba, de csak a sötétedés segítségével sikerült nekik el elvonni a munkától.

Néha annyira hiányzik az alkotómunka, hogy szinte fáj. Összeszorítja a torkomat, előfordul az is, hogy elbőgöm magam. Aztán rágyújtok, és elszívok pár szál cigit gyors egymásutánban. Nem mintha az sokat segítene, de legalább lefoglalja a kezemet.
Néha elképzelek egy egész faliszőttest gyöngyökből. Tizenötödik századi bardzsello-hímzés mintájára. Vagy egy ruhát, nyakéket, gallért. Apró részletek kelnek életre az agyamban: római fürdő mozaikpadlójának mintázata, dél-amerikai szőttesek színpompája, vagy épp Klimt: Viaduktok lázadása című festménye. Szemtáncoltató, perspektíva-csaló op-art karkötők twin-drop peyote technikával; úgy hullámzana, hogy belefájdulna az ember feje. Mandala rosetták, csipkésen áttörtek, színesek, mint egy gótikus rózsaablak, furmányosan tekergőző, kelta ívekkel játszó szimbólumok, vagy tömörek és plasztikusak, masszívak, mint egy normann pajzs. Polinéz tetoválások, afrikai, indián motívumok keresnek utat maguknak, és tudom, ha elérnek, elvesztem. A fantasy-ékszereket egy-egy Vallejo festmény indítja be a fantáziámban, és gondolatban már fűzöm is a könyékig érő sárkányt mintázó kesztyűt, aminek a szeme helyén berakás díszlik, mondjuk jade vagy malachit kőből. Esetleg, ha vörösnek látom, akkor jáspisból, karneolból.
Ha filmet nézek, se nyughatok. Nincs az a goa’uld ékszer, amitől ne viszketne a tenyerem, s akkor még nem beszéltem Padme Amidala öltözékéről.
Ha nem gondolat-fűzök, akkor helyszíneket és karaktereket építek fel, és pár hét alatt meg is írom a történetüket - fejben. Aztán hagyom őket felszívódni, eltűnni, meghalni. Elfelejtem őket, már nem is akarok emlékezni rájuk.
Jó a háztartási robotgépnek. Pontos, precíz, alapos. Nincs benne vágy a teremtésre, nincs igénye az alkotásra.
Amikor tavaly abbahagytam az írást, napi öt-hat szál cigit szívtam el. Most napi két doboznál tartok.
És ez sem elég, mert ez sem segít.
Kiszámoltam, még van körülbelül tizennégy év hátra. Addigra a picuri is húsz éves lesz.
Akkor talán újra nekifoghatok, csak győzzem kivárni.
Addig olvasok.

Napi tapasztalat, avagy pénzre váltható-e a kreativitás, és ha igen, mennyit ér?

2010.07.06.

Úgy alakult, hogy hamarabb el tudtam jönni a munkahelyemről.
Talpam alá kanyarítottam a flasztert, tíz méterre a villamosmegállótól sasoltam a tuját, kezemben egy megállóból kitiltott staub parázslott, de csakazértis, imádtam, hogy fújt közben a szél, aztán sprintet futottam, kezemben maradt a staub, elnyom, pöccint, csont nélkül csúszott kukatalálat, villamosra fel.
Laza zötyögés közben szagmintát vettem Kőbánya lakóközösségéről, -fullasztó élmény-, buszoztam is egyet, majd miután két kék óriásgiliszta bendőjét is megjárva kikötöttem a Blahánál, végre legális helyen elszívtam egy dekket, a törvény által előírt, javasolt távolságra mindenféle hivataltól, oktatási intézménytől, busz és villamos megállótól. Átsuhant a fejemen, hogy a talpam alatt eldübörgő gigantogiliszta járat vajh milyen mélységben lehet, s hogy a kékkabátú aszfaltbillegetők szőrszálhasogató alfajába tartozó kíber pillanatnyi hangulatától függően bele köt-e majd abba a pár centibe, mely talpacskáimat a metróalagúttól elválasztja.
Ilyen körülmények között, hogy a fenébe adja át magát az ember a füstölés gyarló élvezetének, mely testét s lelkét is romlásba viszi?! Füstölök, hogy csituljon a stressz, de eleve stresszel a tény, hogy harminc lepedőre rúg, ha nem veszek észre egy tiltó táblát. Hát lehet így lazítani?!
A tiltott bűnrudacska elslukkolása után ( aki akarja nyugodtan értse csak félre, legyen meg a mai őszinte nevetése ámen) utam a Gyöngyház nagyker részlegébe vezetett.

Szerény(telen) személyem ugyanis az idei Szefantor kézműves napját vezeti. Amíg a srácok a medencében süttetik a pocijukat és citromos, bodzás, natúr sört iszogatnak, addig én a csacsogó, nőnemű siserehadat elkalauzolom ama apróságok birodalmába, melyekért egykor hatalmas földterületek cseréltek gazdát.
Üveggyöngyök közt töltöttem két órácskát. Csak kettőt. :(
Színek, formák kavalkádja fogadott, nem győztem az ujjaim köré csavargatni a szebbnél-színesebb, karcsú girlandokat, teljesen elvesztem a csecsebecsék között. Ide-oda pakolgattam őket a kosárkámba, a szívem is belesajdult, ha visszatettem egy két zacskót a helyére, hisz józanságom polcáról nyakamba ugrott a lelkiismeret, kezében cédulát lobogtatva a Kész-Tető Egyesület címével, amire a számlát kell majd kiállítani.

Sokáig szemeztem a Swarowskikkal, tenyésztett gyöngyökkel, féldrágakőből faragott kaboshonba foglalható medalionokkal. Hiába no, bakkancsot hordok, de azért nő vagyok. S mint olyan, képtelen ellenállni a csillogó izémicsodáknak.
Az indiánok tuti az asszonyaik miatt kótyavetyélték el Amerikát. Nincs az a pénz, amit nem tudnék elkölteni egy kreatív hobby boltban.
Gyöngyház teklák nevettek rám a polcokról, kis csomagocskákban vagy egymás után fűzve szépen lógicsáltak, s esküszöm azon tanakodtak, hogy s milyen praktikával fúrhatnák meg józanságom.
Időről-időre elcsábultam, tenyeremre csücsültettem őket, jégfehér pillangógyöngyöt, ametisztlila irrizálót, rózsakvarc szívecskéket és festett-zománcozott szőlőindás, virágos, bogaras-madaras gurigancsokat párosítottam hozzájuk, s révült tekintettel magam elé meredve meglódult a fantáziám. Szélsebesen fűztem, szőttem, horgoltam a tündérkönnyeket, belőlük nem csupán láncot és karkötőt, hagyományos ékszereket, de ruhát, virágot, gyertyatartót, ékszerdobozt, üvegvázára álmodott mesét költött a képzeletem.
Oldalamon felbizsergett a marokfon, tuti a lelkiismeretem uszította rám valami rejtélyes módon. Felriadtam, oda lett a varázslat. S mint mindig, ha nem ülök le azonnal tűt-gyöngyöt ragadva valóra váltani az agytekervényeim ígérte látványt, elszálltak a képek, lassan elúsztak az ihletett pillanattal együtt.
Visszatettem a kis huncutokat a polcokra, utoljára megsimogatva őket megköszöntem nekik az élményt, majd gyorsan kiállíttattam a számlát és fizettem.
Levágtattam az ajtón, s józanságom fejére taposva csak azért is benéztem a boltba is. Pénzem már úgy sem maradt, ergo költeni valóm sem. :)
No, és most jön a tapasztalat: néha megbízásra is dolgozom, de csak pusztán a magam kedvéért, nem kötelezően. Mint tudjuk a tömegtermelés megöli a kreativitást.
Nézegettem a tárlókban elhelyezett kész remekműveket, nem győztem csodálkozni az árakon. Végül teljesen lepadlóztam.
Pár hete készítettem magamnak két nyakláncot. Egyikük pontos mása ott csilivilizett egy üvegpolcon, és tizenkétezer forintért árulta magát.
12000 forintért!!!
Leseggeltem.
B@sszus! Tizenkét ropi, egy alig húszgrammos láncért, amit kábé hat-nyolc óra alatt lazán összeütök, a gyerekek és a házimunka mellett.
Pályát tévesztettem volna?!
Nem, azt azért mégsem. Ugyanis az a lánc, ami a kirakatban ennyibe kerül, nos azon ilyen -olyan árrés, haszon miegymás van. A készítője valószínűleg két-háromezer forintnál többet nem kap érte.
A lánc megálmodója, tervezője által írt könyvecske alapján azonban bárki elkészítheti ama ékszert, picinyke kézügyességgel. s csupán anyagárban megússza az egészet pár száz forintból.
Hazafelé a buszon újra és újra megdöbbentem azon, mennyibe is került az a “vicikvacak kis bizsu”.
Végül úgy döntöttem, hogy örülni fogok.
A mai tapasztalataimra alapozva elmondhatom, hogy nem egy, nem két, tizenezer forintot érő nyaklánc birtokosa vagyok.
Hurrá.

MIt tehet egy nő, ha pici a lába?

2010.06.04.

Mit tehet egy nő, ha pici a lába és cipőt akar venni?

Először is, boltba megy, ahol körülnéz a női cipők között. Közben több istenséggel is kacérkodik egyszerre; felváltva mormolva imát és mantrát, rózsafüzér és imamalom helyett kulcscsomóját morzsolgatva, meg-meg pörgetve lassan cserkelni kezd.

Csak az élvezet kedvéért végigsvenkeli a szebbnél-csodásabb cipőket és szandálokat, papucsokat, egyelőre sem az árat, sem a méretet nem nézi. Ha megtenné, sosem venne cipőt, hanem sikítva vagy csalódottan -a pillanatnyi hangulattól függően-, elszaladna.

Lassan körbejárja a sorokat. A csicsaflancos, ízlésficammal egyenértékű, bizsuhalmokkal sújtott-borított vásárfiát gondosan elkerüli, ellenben óvatosan a tenyerére veszi a míves topánkacsodákat, varázscipellőket, megforgatja-simogatja majd visszateszi őket a helyükre. A legtöbb nő, valamilyen géndefekt miatt talán, szerelmes a cipőkbe. A pici lábú nő is ellenállhatatlan vonzalmat érez a szép cipők iránt, fel is próbál néhány hegymagas modellt, amilyet sosem venne meg, már csak egészség- és balesetvédelmi szempontok miatt sem. De azért jól esik körbe fordulni bennük a tükör előtt. Többször is jóllakik a látvánnyal, majd imigyen feltöltődve újra kezdi a cserkelést, immár szigorúan a számok figyelembevételével.

Az első körben még él a remény pici szívében, hogy talán, talán talál egy harmincötös méretű sikkes topánkát, elérhető áron. A másodikban beérné egy harminchatossal is, egye fene, majd dupla talpbetéttel, saroktámasszal fogja hordani. Aztán szembesül a következő problémával: nemhogy a harminchatos, de a harmincötös cipőkben is klaffog a lába, és még a talpbetéttel együtt is látszik, hogy a cipő eláll a sarokrészen. Tehát, szoknyával, ruhával nem hordható, de nadrággal még elmegy. A nőnek viszont elege van a nadrágból, tavaszt akar és szoknyát, libbenőt és szépet, olyat, ami simogatja a lábát, miközben lépked.

A harmadik körben már csak a szemét legelteti újra, mielőtt ráveszi magát egy új fordulóra: a gyerekosztályon.

A magasra halmozott dobozok között hálát ad a sorsnak, hogy nem látszik ki mögülük. Aztán elhagyja a jó szerencséje, belebotlik az eladónőbe. A cirmosszőkébe oltott hamvasbarack korú és állagú kisasszony, arcán kedves mosollyal érdeklődik, hány éves korú gyermeknek lesz az a cipő?

A pici lábú nő arca tulipiros és pipacspírt öltöget felváltva, miközben elhaló hangon rebegi az igazat: nem gyermeklánynak, hanem saját részre lesz az a harmincnégyes cipellőcske. Az eladókisasszony apró köhintéssel álcázza a nevetését, de az huncutul megbújik a szemében, majd megkezdi a tárlatvezetést. Ügyesen csinálja, mert kapásból kihagyja a rózsaszín árnyalatokban pompázó strasszos papucsokat. Oda se legyint a szalagos-báránykás valóban tündéri topogókra, ami harmincnégyes méretű kislánylábon még tündibündi, de ugyanez egy felnőtt lábán már gáz. Végül elérkezik az igazság pillanata, szolid, fekete, bőr balerinacipő billeg a kisasszony kezében. Egyszerű, semmi csicsa, két gumírozott keresztpánt fut a lábboltozaton, apró, stilizált fekete virág díszíti.

A pici lábú nő bizonytalanul tekint fel. Az eladókisasszony nyugtatónak szánt mosollyal meghimbálja ujjai közt a cipőcskéket: - Pici lábakon nagyon jól mutat.

S valóban. A balerinacipő tökéletesen simul a bal lábra, a virág decensen megpihen a lábboltozat közepén, s a gyermekesnek ható lábacska már-már nőiesnek látszik. A jobb láb következik, majd az első lépés. Auuuuu.

Hát igen. Az a bizonyos fél szám, amivel a jobb láb erősebb a balnál. A pici lábú nő felsóhajt, s megkérdezi: mennyi az esély arra, hogy a cipő tágulni fog a használattól.

Fog. Mármint tágulni. Legalább fél számot.

A cipőcske kibírta az utat otthonról a munkahelyemre, bár az utolsó métereket már sántikálva tettem meg. A munkahelyemen használt, kényelmes, harmincötös, azaz egy számmal nagyobb, tulipiros klumpámban klaffogtam haza. Levettem a szép, kék ruhám, megsirattam egy tönkrement harisnyát és egy pár vízhólyagot. Úgy határoztam, hogy a balerinacipőcske egyelőre takarítócipő lesz. A nagymamám szerint ugyanis ez a leghatékonyabb módja egy cipő bejáratásának. A sarokbibim flastromot kapott, én pedig elhatároztam, hogy most megint nem veszek cipőt vagy két évig. Talán addigra kiheverem az újabb csalódást.

Kénytelen-kelletlen visszabújok a kopottsárga, nyúzott bakancsomba. Visszateszem a blúzokat és szoknyákat a szekrényembe, és reggel olyan gyorsan sétálok el a tükör előtt, amilyen gyorsan csak tudok.

A cipőcske a sarokban pihen, ha mégsem, akkor a takarítás dupla annyi ideig tart, mintha mezítláb csinálnám. És még a lábam is fáj.

Az elutasított jobbkéz

2010.06.04.

Pici, ám annál kiábrándítóbb esemény ejtett gondolkodóba szerdán.

Munka után a szakadó esőben szedtem a lábam, siettem, hogy még zárás előtt beérjek az APEH kirendeltség irodájába. Igyekezetem siker koronázta, időben odaértem, kevéske várakozás után sorra is kerültem.

Csipetnyit elázva ugyan, de jókedvűen köszöntem, és a kezemet nyújtva bemutatkoztam. Ahogy az -szerintem- illik, akkor is, ha az ember az adóhivatalban van.

Az asztal mögött ülő hölgy ránézett a kezemre, elhúzta a száját, majd rámförmedt:

- Mit akar?

Valószínűleg nagyon bután nézhettem, miközben leengedtem a kezem, mert nem enyhén felemelte a hangját - a többi asztaltól átnéztek az emberek-, és némileg nyomatékosabban felszólított, hogy ne húzzam az idejét, közöljem végre, mit is akarok vagy menjek el. Körülnéztem, senki sem várakozott az előtérben; összevissza az előadókkal együtt hét ember lézengett a helyiségben.

A hölgynek az öltözetem ellen sem lehetett kifogása, hiszen reggel tudtam, hová is készülök délután és ennek megfelelően szokásomtól eltérően hanyagoltam a kockás inget és a nyúzott bakancsot, kopott farmert. Élére vasalt bézs szövetnadrágot, halványrózsaszín blúzt, szolid kis kötött kardigánt öltöttem, és hat egész centivel támogattam meg aprócska termetem egy körömcipő segítségével. (A kollégáim meg is jegyezték, hogy biztos randira készülök; sőt azt is megértem -a dohányzóba menet-, hogy elém sietett egy tanár úr és előre kinyitotta nekem az ajtót. Mire nem képes egy jól szabott blúz és egy pár magas sarok!)

Zavartan elnézést kértem- én kértem elnézést, most sem tudom, miért-, és teljes értetlenséggel zuttyantam le a székre. Miközben automatikusan eldaráltam, miért is kerestem fel az irodát, egy hangocska odabent azt követelte, hogy fogjam be a számat, álljak fel és menjek ki- persze miután a hölgyre borítottam az asztalát monitorostól, számítógépestől kiskegyedestől, etc… Befogtam a renitens hangocska száját. Saját jól felfogott érdekem, hogy a dolgom végére járjak, nem tehettem meg azt, amit szívem szerint tettem volna.

Miután végeztem, kiballagtam az irodából. Észre sem vettem az esőt, pedig mire az oviba értem, hangosan kocogott a fogam, úgy átfáztam.

Azóta is azon gondolkozok, hogy az adóügyi előadóknak vajon külön tanfolyamon oktatják-e a bunkóságot vagy egyszerűen csak a munkájuk teszi ilyenné őket?!

Miért pont Rhewa?

2010.04.15.

A közelmúltban többször hallottam ezt a kérdést, türelmesen el is meséltem nicknevem születésének végtelenül banális történetét, azt, hogyan jutottam el 2008-ban Rea-tól Rhea-n keresztül Rhewa-ig.

Tavaly jutott tudomásomra, hogy rhewa voltaképpen itt található, és semmi köze sincs hozzám, hacsak nem szimbolikus értelemben, aminek mondjuk örülnék :)

Nem lövöm le a poént, kattintsatok a linkre.

Énposzt, avagy kitekintés a csigaházból

2010.04.10.

Idáig halogattam ezt a bejegyzést, mert nem kenyerem az önreklám.

Ahogy mások fogalmazásában hallottam, kevés az önbizalmam ahhoz, hogy felhívjam a figyelmet saját írásaimra. Ugyanakkor intenzíven mosom a fejét ugyanezért egy-két embernek. Pl. Bukros Zsolt as. Maggoth “kollégának” több levelet is írtam az Új Galaxisban megjelent novellái miatt, a Zsoldos Péter pályázat kapcsán. Végül sikerült rávennem, hogy mindhármat jelölje. Nemsokára kiderül, hogy átkozni vagy áldani fog-e a kitartásom miatt.
Tavaly október óta hallottam ettől, hallottam attól, miért nem teszem ki az oldalamra, hogy megjelent egy novellám a 2009/4-es Avana Arcképcsarnokban, Eggyéválás címen.

Ha egyszer már vettem a bátorságot és életemben először megmérettem magam egy pályázaton- Kozmosz és Természet-, és be is került az írásom a kiadványba, vajon miért nem vállalom nyilvánosan?!

Onsai körblogja azt a kérdést veti fel, ki hogyan dolgozik, min dolgozik, milyen technikával ír, hogyan fejlődik, miként fedezi fel magában választott útjának az új lépcsőfokait.

Nem mondom, hogy ezentúl rendszeresen kommentelni fogom az írás útján botladozó lépteimet, mert ez ügyben jobban kedvelem a személyes kontaktust, de megpróbálok kibújni a csigaházamból.

A “bibliográfiám” igen karcsú, azon az egy Arcképcsarnokos novellán kívül egyetlen más, nyomtatásban megjelent írással sem rendelkezem.

S hogy mind dolgozom?

Próbáltam összeütni egy novit a Jövő nagykövetei pályázatra, de végül nem küldtem el. Hogy miért? Nos meglehetősen komor végkicsengése lett. Disztópiával pedig Dunát lehet rekeszteni. Igyekeztem átdolgozni, hogy reménytelibb képet fessek a jövőről, hogy valami pozitív üzenetet hordozzon, de hiába. Onnantól, hogy megpróbáltam megerőszakolni a gondolataimat, szétesett az egész. Nem repült a kezem a klaviatúra felett úgy, mint máskor. Küszködtem a szavakkal, magyaráztam a mondandómat, azt vettem észre, hogy kiszólok a novellából az olvasóhoz dörgedelmesen, mintegy erkölcsi-ökológiai prédikációt tartva. Szétcsúszott, élettelen dialógusokat kopogtam a Wordbe, ráadásul ahogy egyre rózsaszínebb és bizakodóbb lett a történet, úgy nyálasodott-nyúlósodott. Elveszett belőle minden energia, s végül egy buksisimogatós, erőtlen “Jobban vigyázzatok a Földre, mint azt mi tettük”-ejnyebejnye lett belőle. Ha papírra írtam volna, akkor első felindulásomban minden bizonnyal nem csupán összegyűröm, de lángra is lobbantom, Hadd égjen a szemét!

Így csupán töröl, töröl, töröl… a végtelenségig. Pöpecül használom a delet gombot!

Eme próbálkozásból pedig azt a tanulságot szűrtem le, hogy valami vagy jön magától, ösztönből, ahogy kiforrja magát belőlem, vagy nem érdemes foglalkoznom vele. Legalábbis akkor, ott, abban a pillanatban.

Eltettem hát a maradványokat a laptopom egy fiókjának mélyére, hagyom kicsit pihenni. Talán egyszer, amikor már képes leszek tudatosabban konvertálni a fejemben születő képeket szavakká, esetleg megtanulom hogyan vegyem át az irányítást tőlük-elvégre én írom őket, s nem ők engem-, na akkor majd előveszem, és átdolgozom.

Vagy megvárom, amíg valaki, valahol kiír egy olyan pályázatot, ahová disztópiát kell beküldeni. :)

A Fiction Kult pályázati felhívására még töröm a fejem egy régebbi írásom átdolgozásán. Egy meglehetősen horrorisztikus monológot kell megtöltenem némi cselekménnyel, mert jelenlegi formájában nem alkalmas arra, hogy elküldjem.

Nem tudom azt mondani, hogy összeszedetten dolgozom. Sokszor csapongok, az agyam rosszul betolt fiókjaiból kiugrálnak félkész novellák, rapliznak, hogy most már aztán tessék minket befejezni! És milyen igazuk van. Sokan vannak. Némelyik már kisregénnyé nőtte ki magát, folytatásokban fellelhetőek a Karcolaton. Korántsem hiba nélkül valók, lesz még munkám velük.
Befejezésül pár név azok közül, akiknek a segítsége nélkül sosem dugom ki az orrom az én kényelmes, egyszemélyes, csúcsos csigaházamból.

Tündérilona, akinek nem véletlenül adok a véleményére. Onsai, aki “felfedezett” az Avana számára. Sheenard, aki a Szefantoron kezdett piszkálni azzal, hogy miért az asztalfióknak írok. Aztán elhalmozott könyvekkel, azzal a felszólítással, hogy tessék róluk véleményt írni. Még lógok neki jó pár “kritikával”. Makitra, aki az elsők között olvasta az avanás novellámat, és privátban véleményezte is, okulásomra. Sangel, aki megtisztelt egy válaszverssel, és aki mindig rendelkezésemre áll, ha kérdezem. Ha hülyeség, akkor is. Trill, aki a szavaimból életre keltette nekem Pipuszt, a zseboroszlánt, és aki folyamatosan tanít a mosolyával. LnPeters, aki az első sfblogsos megjelenésem óta támogat, akár magánéletről, akár az írásról van szó. DBL-nagymester, aki az Intergalaktikán, a tűzhelynél, ahonnan indultam megfogta a kezem, és azóta sem engedte el. Sanawad, akivel csak nemrég kerültem kapcsolatba, de meglátásai sokat segítenek a munkában.

Ők és még sokan mások segítenek felállni a földről, ha pofára esem a nagy igyekezetben, vagy épp a fejemre húzom a csigaházam fedelét, és a világ minden kincséért se moccannék onnan.

Köszönöm.

Egy átlagnévvel élő kismonológja, avagy a hangok spirituális jelentéstartalma

2010.04.03.

A karcon jártamban-keltemben eme hírre leltem: Megjelent a márciusi Penna Magazin.
Olvasom tovább a cikket, s ezt látják szemeim a tartalomban: Kovács Andrea versei.
Láttam, de nem értettem.
Gyorsan belekukkantottam, majd megnyugodtam. Nem, nem az enyémek. Csak tudnék róla, ha megjelentek volna! Legalábbis remélem.
Ezelőtt pár hónappal LnPeters kért meg rá, hogy a Solarián megjelent Titánok harca című munkámat leközölhesse a sci-fi.hu. Előbb elképedtem, majd tájékoztattam Lacit arról, hogy NEM jelent meg semmilyen munkám a Solarián Kovács Andrea név alatt, mert ott is a Rhewa nicknévvel futok.
Nagyon úgy tűnik, megfogadom Onsai tanácsát, akivel a Trombitásbeli farsangon koccintottunk a “keresztelőmön”.
Ezentúl a vezeték és a keresztnevem közé fogom bigyeszteni a nick-kem, a félreértések elkerülése végett.
Összegzés: a Solarián egy másik Kovács Andrea munkája olvasható, és a márciusi Penna-magazinban sem az én verseim jelentek meg.
Ők másik Kovács Andreák.
Én Kovács Rhewa Andrea vagyok ezentúl. Vagy Kovács R. Andrea. Esetleg R. Kovács Andrea. Majd még eldöntöm. DE: ha az átlagnév tagjai között semmilyen formában sincs jelölve a nickem, nos, akkor az a K. A. nem én vagyok.
Időközben rájöttem, hogy ez az R egész jól néz ki a nevemben. :)

Sőt! Ha az ógermán rúnákról tanultakat figyelembe veszem:

Raido (kerék, utazás):
Fonetikai megfelelõje: r
utazás, vándorlás, változás, végzet, keresés, fejlődés, előrehaladás, életleckék

HOZZÁKAPCSOLÓDÓ MÍTOSZOK, ISTENSÉGEK:
a Nornák, Sigurd utazása

Raido az ember életútját jelenti, és azt, hogyan kapcsolódnak össze és hatnak egymásra a többiek útjaival. A skandináv mitológiában ezeket az utakat a sors fonalaként látják, a Nornák irányítása alatt. A nornák három nõvér, akik az Yggdrasil gyökerének közelében élnek, és a Wyrd forrásának vizével locsolják azt. Õk fonják az istenek és emberek sorsának fonalát is, ezt fontos tudnunk a rúnikus jóslás és mágia mechanizmusának megértéséhez.
A kapcsolatoknak ezekből a sorsfonalakból szőtt teljes hálózatát szövetként, hálóként képzelték el. Minden lehetséges találkozás egy új kapcsolódást hoz létre a szövetben, és ha meghúzol egy szálat, azzal az egész rendszert megváltoztatod. Az emberek általában ennek egyáltalán nincsenek tudatában, de ha te tudatosan megfigyeled a téged körülvevő szövetmintákat, fel tudod ismerni és követni tudod a katalitikus eseményeket, amik látszólag véletlenül visszavezethetnek fehura (az ‘f’ hangnak felel meg, jelentése szó szerint: marha. Átvitt értelemben gazdagság, vagyon, előremenetel, önbecsülés, ego, karma) Ilymódon könnyebben rátalálhatunk saját utunkra vándorlásunk közben, segítségével tisztán levonhatjuk e lecke tanulságait. Máskülönben megzavarodhatunk és utunk félbeszakad, halál vár ránk.
Raido arra emlékeztet minket, hogy bár látszólag célhoz értünk ansuzban (az ‘a’ hangnak megfelelő rúna. Szó szerinti jelentése: száj. Átvitt értelemben: vezető, látó, sámán, igazság, bölcsesség, döntések, testi-lelki egyensúly), az élet folytatódik, változásokat hoz, és folytatnunk kell utunkat. Lehet, hogy odajutunk, ahonnan indultunk, de egy magasabb szinten és jobb rálátással. Az utazás valójában sohasem ér véget.
A polgári nevem és a nickem egyéb elemeinek rúnaértelmezésével és azok összefüggéseivel inkább nem traktálom az olvasóközönséget. Ha valakit érdekel, majd priviben megbeszéljük. Akár az övét is.
Csak annyit, hogy nem véletlenül vagyok ilyen nagy dumás.
Nomen est omen!

Sötétben

2010.02.20.


Amikor eljön az este, szaladom a köröket: filmsorozat, egy szál cigi, a távtütü működésbe lép, másik csatorna, másik sorozat, még egy szál cigi, késői vacsora esetleg egy pohár bor, újabb szál cigi…
Aztán elfogynak a sorozatok, a cigaretta sem esik jól, hisz már nem stresszoldóként funkcionál, hanem figyelem-elterelőként. Akárcsak a sorozatok. Leteszem a blázt, a távtütü tetszhalottat varázsol a zajládából; lovasszobrot lehetne faragni a csendből mely a szobára zúdul.
Tömör, szinte tapintható, sötét csend fogad. Odakintről vak szemeikkel merednek rám a házak; sűrű barna felhők tapadnak össze, csillagfény közéjük nem férhet s a Hold sem elég erős legyőzni őket. Üresek az utcák; az egykor szűzfehér hókupacok ártatlanságukat vesztve komoran és feketén magasodnak a játszótéren. Valahavolt hóemberek morc maradványai. Remegve simulok a radiátorhoz. Forró, mégis fázom.
Elvackolódok a párnámon, az hűvösen simul az arcomhoz, pedig melegre vágyom. A takaró se melenget különösebben, bedobok alája két forróvizes palackot, hátha…
Aludni próbálok, de ébren tartanak a gondolatok, hisz napközben tereltem őket rendesen. Beleuntak a várakozásba, s a mesterséges kontroll híján elérkezettnek látják az időt egy kis csevelyre.
Forgolódok; bökdösnek.
Hasra fekszem; piszkálnak.
Hanyatt fordulok; rám zuhannak a plafonról.
Szóval, ritka pocsékul alszom manapság.
Sokszor itt ülök a gép előtt hajnal kettőig-háromig. Akkor is, ha senki sem tart szóval. Egy bögre forró, édes teát ölelgetve bámulom a monitort, ahogy villódzik. Számolgatom, hogyha beájulok a kimerültségtől, talán alhatok végre két órát. Talán hármat is sikerül összehozni reggel fél hatig.
Mély, álomtalan szabadesés a nyugodt és szelíd semmibe.
Még csak fél kettő. Talán már csak fél óra, vagy másfél és aludhatok végre.
Zuhanhatok ernyő nélkül a puha, meleg, párórányi zavartalan nemlétbe.
Csak annyi időt kérek, míg a robotpilótám újra üzemképes nem lesz.
Aztán megyek tovább.

Gyertyatánc egy barátért

2010.02.11.

Amikor először találkoztunk, az ellenszenv kölcsönös volt. Nem túl erős, de mindenképpen háromlépés távolságra ösztönzött mindkettőnket.
Őt irritálta a hangom, a harsányságom, a mindenlébenkanálságom. Engem taszított a hűvössége, a zárkózottsága, a szurka-piszka megjegyzésekkel tarkított beszólásai.
Úgy adódott, hogy hetente egyszer találkoztunk egy társaságban; közös barátainkkal töltöttünk pár órát.
Lassan oldódott bennünk a távolságtartás, s azt hiszem utána már csak azért kerültük egymást, mert nem tudtunk kilépni a magunk generálta erőtérből.
Aztán egyszer, véletlenül egymás mellett ültünk egy… hm… csak leírom, aztán lesz, ami lesz, szóval meditáció során.
(Aki tudja mi történik ilyenkor, az nem fog meglepődni, aki meg nem, nos, az vagy gazdagabb lesz némi infóval, vagy most csukja be egy kicsit a szemét, és görgesse lejjebb az oldalt, ha nem kedveli ezt a témát.)
Tehát, üldögéltem, befelé figyeltem, a képekre, hangulatokra, illetve a vezető hangjára, s követtem a lépéseket. Akkoriban épp ultrapocsék lelkiállapotban voltam, s nem tudtam „kiengedni” annyira, hogy érdemi munkát végezhessek, magyarul csücsültem a nagyon is fizikai valagamon és csak nem jutottam el a vágyva-várt tudatállapotba.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valami mellettem kellemes, melegséget áraszt magából, hihetetlenül fényes, s mintha egy kéz nyúlt volna a kezem felé. Megszorította, majd gyengéden húzni kezdett magával.
Megnyugodtam, felengedtem és onnantól nem volt több magam építette akadály előttem. Eljutottam oda, ahová kellett és tettem a dolgom, mint mindenki más.
Aztán vége lett, kinyitottam a szemem. Ő ott ült mellettem, figyelmes-szelid tekintettel nézett rám, majd elmosolyodott.
Ettől a naptól kezdtünk közeledni egymás felé. Megengedte, hogy megismerjem, hogy az álarca mögé nézzek és én is levetettem a magamét. Pár alkalommal később viszonozhattam a segítségét. Azon kevés ember közé tartozott, akiknek megengedtem, hogy sírni lássanak. Azon kevés ember közé tartoztam, akiknek megengedte, hogy ismerjék a titkait.
Teltek a hónapok és az évek, befogadtam a szívembe, az életembe, végül a családomba. Barátként tiszteltem, testvérként szerettem, s ő is engem.
Azóta is hallom a hangját, ha fáj valami.
Érzem a kezét a kezemben, ha nem boldogulok egyedül.
Álmaimban vele játszom néha, s hagyom hogy ellásson tanácsokkal. Hellyel-közzel meg is fogadom őket.
Tegnap este gyertyát gyújtottam Gyimesi Richárd Zoltán emlékére.
Egy éve már hogy elment…
Harmincnégy év.
És az örökkévalóság.

Őszinteségroham

2010.02.07.

Újév, új élet, Újlak

Ilyen-olyan oknál fogva úgy alakult, hogy elköltöztem.
Két hétig az unokahúgomnál rontottam a levegőt - szerintem most járják az örömtáncot, hogy végre elhoztam az utolsó pakkomat is. :)
Immáron szerda óta Rákoskereszttúr lakója vagyok, egyelőre egymagam csücsülök egy kétszobás albérletes kecóban.
A srácaim is nemsokára idejönnek hozzám, még tart az okmányirodás-bejelentkezős, iskolás-óvodás-ki-és beiratkozós mizéria. Nem is beszélve a háziorvosos körökről.
Szóval igazi egyedülálló, háromgyerekes anyuka leszek. Illetve, hát vagyok.

Érdekes módon a legtöbb ember sopánkodik. Kezét tördeli, hogy: hát… nem irigyellek! Meg: jaj, te szegény, mi lesz veled? És: istenem, hogy fogod bírni? Egyedül?!
Mintha kőbe volna vésve, hogy nőnemű lény képtelen a „pár szál neuronját” kreatív módon felhasználva biztonságos otthont teremteni három fiúgyermeknek.
Könyörgöm, hová lett az elmúlt száz év?!
Oké, aláírom, jogsim nincs, így valóban segítségre szorulok, a húszegynéhány kilónál nehezebb cuccok áthurcolásával kapcsolatban. Múlt héten lemértem a pakkom. A hátizsákom és a két kézitáska, amivel a nyakamba vettem a Gyál-Rákoskereszttúr távolságot, kerek huszonöt kilót nyomott. Az velem együtt veri a nyolcvanat. Mit nekem szakadó hó! Én törtem az utat a hókotrónak! :D

Ja, és tudtommal az egyedülálló anyukaság nem azt jelenti, hogy Sarah Connorrá gyúrva magam, vérmarcang ebekkel és duplacsöves vadászpusekkal tartom távol a srácaim apját a kölköktől meg a kecótól. (Bár igaz, ami igaz, amilyen hangulatban vagyok néha, ha az utamba kerülne, a Terminátor sírva könyörögné vissza magát a gyártósorra).
Megvoltak a magunk harcai, jelenleg a béketárgyalások folynak a két nagyhatalom és az annektált kisországok teljes megnyugvására és örömére.
Mondhatni, végre érvényt szerzek a két évvel ezelőtt meghozott bírói döntésnek.

Csak kevesen mondják, hogy kitartás, innen már csak jobb lehet, meg hogy nyugi, minden oké lesz, meg tudod csinálni. Csak kevesen hiszik el nekem, hogy tényleg így lesz, így van, és még kevesebben látják bennem azt az erőt, amit még magam is csak ritkán látok a tükörképem szemében.
Persze szavakat mondani, írni könnyű. Illúziókat teremteni, szóvirágokat csokorrá bűvölni se nagy cucc. De vajúdni és megszülni, kiforrni, magamból a lehetőséget, bevallani önmagamnak, hogy igen, ezt már rég meg kellett volna tenni, csak gyáva voltam, és mindezért nem átkozni, gyűlölni gyengeségem, félelmem, szeretni azt a karikás-könnyes szemű, sápadt-csapzott, halálfáradt kislányt minden gyarlóságával együtt, aki visszanéz rám a foncsorból, és meglátni benne azt a nőt, aki valóban voltam-vagyok; sokkal, de sokkal nehezebb.
Mert félre kell tenni mindent, ami az elmúlt években rám ragadt, amiről elhittem, hogy az enyém: az álarcaim, a szerepeim, a sziklává keményedett önvédelmi rendszerem, amin ember legyen a talpán, aki átverekszi magát.
Nem szégyellni elfogadni a segítséget - ha az ember elhiteti magával, hogy egyedül kell szembenéznie mindennel, valóban magára marad. Közel engedni a barátokat, s ha értem kemények velem, hát igazuk van.
Köszönöm.

Új életbe, ünneplőbe öltözött szívvel szabad csak lépni. Hittel és reménnyel telve, örömmel fogadva a perceit minden napnak. Nevetni a hóesésben, a szélben, a hidegben, ugrálni és énekelni, ha feszül a jókedv. S ha néha kibuggyan egy-két keserű pillanat szülte könnycsepp, hát engedni. Hadd folyjon. Túlcsordul az ember lelke néha, utat kell adni neki.
Nem tagadva a múltat lepucolni róla a ráragadt piszkot, letépkedni a ráaggatott csicsás-mázas, hazug-mártír pillanatokat, s megtekinteni feketében-fehérben. Látni a fényt és az árnyékot, úgy, ahogy valóban történt.
Aztán elengedni, azt amit el kell engedni.

Mostanában mantrázom. Buszon, metrón, villamoson. Mantrázom; ha egyszer a lámáknak bejön ez a pozitív megerősítés dolog, nekem miért ne? Addig-addig mondogatom, míg valóra nem válik. Nem a jövőben képzelem el, hogy jó lesz, hanem valósidejű képeket vetítek magamnak: most, minden, rendben.
Látom, ahogy a srácaim ugrálnak az ágyakon, ahogy játszanak a szobákban, vagy épp kalapálják egymást, Dani hasal a fakockái között, Dávid a filc alá gyaláz a pókerével, Bazsi bosszankodik valamiért, szokása szerint. Sétálunk az oviba a hóban, délután repül felém a kismadaram; a nagyfiam már megint lenéz rám a magasból, hogy: anyu, te milyen pici vagy; titkon elnézni a kisebb nagyot, ahogy makacsul nekiveselkedik a billentyűknek, márpedig csakazértis megtanul zongorázni.
Iszonyúan hiányoznak.
Már csak pár nap.
Addig is Fodor Ákos szavaival élve:
Három negatív szó.
Nincs.
Semmi.
Baj.

Hajnalok-ébredések

2010.01.20.

Van valami szürreális a hajnali utazásokban.
Már maga az ébredés is olyan, mintha az álom folytatása volna. Voltaképpen fel sem fogom: mozgok, mosakszom, öltözök; automata üzemmódban működök.
Hogy valójában mikor ébredek, nem is tudom. A buszmegállóban talán, amikor tenyeremmel útját állom a szélnek, s az öngyújtó pici lángja lop némi meleget elfagyott ujjaimnak. Nézem a cigaretta parazsát, felfénylik, majd elszenderül, slukkonként fogy el belőle az élet. Velem együtt.
Az egyetlen, amit a maga valóságában érzékelek a külvilágból, az a hideg. Fázom.
Hosszú percek múlva hörögve gördül be a busz, füstöt köhögve indul tovább, gyomrában nyüzsgő kukacokként vonaglunk, majd elcsendesedik minden, egészen a következő megállóig. Újabb és újabb kupac színes kukac tekeredik össze; egymásba olvadó arcok, lábak és kezek. Hangok mormognak, duruzsolnak, fehér zajjá vegyülnek. Fel-felsikolt egy mobiltelefon, figyelmet követelve; kikapcsolok, elég a magam puttonya, nem vagyok kíváncsi rá, mi lehet a máséban.
Összekucorodok az ülésen, nem zavar, ha hozzám ér a mellettem ülő kabátja, lába. Melegít. Nekem dől, megtartom. Melengetjük egymást, öntudatlanul kutatva és kabáttal kitömködve a pici réseket, ahol a hideg közénk férkőzhet. Az ablak felé fordítom fejem, s tudom, pedig oda sem nézek, hogy ő maga elé mered. Éppúgy kábult, fáradt és fázik, mint én. Használjuk egymást, s arcunkra maszkot borít az önvédelem közönyt parancsoló szava.
Az anonim intimitás magánya.
Bezárkózom a fejembe, s hiába kopogtatnak, kizárom a gondolatokat. Csak lenni akarok, élni még nem merek. Behunyom a szemem, s követem a felvillanó, összefolyó színes karikákat, olvadtarany, meleg fény tánca segít túlélni a nap első perceit.
Időbe telik, mire összeszedem magam, szembe fordulok a mával; magam elől is tagadott érzésekkel, gondokkal, hibákkal. Néha megkérdezem magamtól, álmodom őket, vagy ők álmodnak engem? Sosincs válasz.
Jó volna, ha a busz kirázná őket belőlem, de makacsul ragaszkodnak hozzám. Hiába, én vagyok az anyjuk, kapaszkodnak belém, mint egy óvodányi gyermek, figyelmet követel egyszerre mind, s nem győzök rendet tenni köztük.
Néha alig várom, hogy pástra hívjam őket, s megvívjak velük. Tűz lobban bennem, talán a düh táplálja, talán az elkeseredés, de kicsordul belőlem, a fagyból megeredt, folyóvá olvadt harag. A csakazértis nyakassága megcsikordul fogamon, s nem hagyom magam legyőzni.
Néha gyenge vagyok. Emlékekbe bújok előlük. Langyos, tavaszi szélbe, cseresznyevirág hófehér illatába, pajkos gyermekmosolyba, kék égre ébredő napfelkeltébe, a nyár bódult melegébe, egyszerű dalba, forró ölelésbe. Hozzájuk menekülök a hideg elől, s makacsul tagadom, hogy a lelkem fázik, nem én.
Néha pedig robotpilótára kapcsolok.
Nem érez, nem fáj.
Nem éhes, nem szomjas.
Nem szeret, nem gyűlöl.
Nem sír, nem nevet.
Helyettem vesz részt az életemben.
Én szabadságra mentem.

Előszülinap

2009.12.02.

Szombaton eláztam kissé. Előszülinapi akcióként az unokahúgommal és plusz egy rokonnyal csörögni téptünk a Macskafogóba. Kezdésnek ittam egy Bacardi Breezert. Icipici alkohol, épp csak valami. Nem is ezzel volt a gond.
Jól kitáncoltuk magunkat, szakadt rólam a víz, rendeltem egy cherry-őszilevet, a felét le is toltam egy húzásra. Nem kellett hozzá sok idő, kis híján padlót fogtam. Kiügyeskedtem magam a duplanullás helyiségbe, lecsüccsentem Fehér Fajansz őfelségének az ő hószín fedelére, piától bódult buksimat a budiguriga-tartónak támasztva hagytam, hogy megforduljon velem párszor a bolygó maga körül. Legalábbis akkor és ott, így érzékeltem a valóságot. Valami spontán tér-idő torzulás jöhetett létre körülöttem, mert úgy éreztem, mintha megállt volna velem a világ, de egy vékony fátyolon át láthatom, ahogy eszeveszett gyorsasággal telik mégis, s csak Fehér Fajansz őfelsége múlhatatlan és mozdulatlan, amin az én fenekem pihenget éppen.
Mikor kitisztult alkoholgőzös fejecském, csináltam egy alibihúzást, majd kinyitottam az ajtót. Odakint 6 azaz hat darab egy helyben futkározó, szűkölő, rituális budiváró topogóst járó nőnemű leledzett. Az egyetlen retyót akarták mindahányan és egyszerre. Úgy húztam kifelé, mint a sicc.
Kitisztult fejjel, újjult erővel vetettem magam a buliba, finomnak és illedelmesnek nem épp nevezhető módon táncikáltunk. És, akkor… Tündibe - unokahúgom- botolt egy jószándékú, táncolni vágyó ifjú. Mivel épp rock’n roll bömbölt, Tündi hozzám küldte az önként jelentkező bütyök- és kislábujjhalálraítéltet. Ki merészen fel is vállalt. A harmadik ütemnél megállt és igen kedvesen és finoman a tudtomra adta, hogy ő a férfi, azaz tántán adnám már át a vezetést. Párszor még belefutottunk ebbe a problémába, mert valahogy a tánc közben kibontakozó kreativitásom egész más irányba terelt, mint az amúgy igen jól táncoló fiatalember. Végül is, javára legyen mondva, azon kevsek közé tartozik, akik nem adják fel, és kitartanak abbéli szándékuk mellett, hogy vezethetővé próbálnak szelidíteni engem. Pár salsa, egy cha-cha-cha és még egy pár rock’nroll után kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy kellemesen meglepődtünk. Ő azon, hogy olyan nőbe botlott, aki azért valamelyest tisztában van a társastáncokkal, én meg azon, hogy valóban kedvesen és türelmesen fogadta vezetés átvételére irányuló spontán megnyilvánulásaimat. Visszakísért a rokonokhoz, majd röpke félóra múlva visszatért, még egy pár tánc erejéig. Végül a buli végéig ezt játszotta. Közben kiderült, hogy aznap este én voltam a harmadik Kovács Andreája, de az egyetlen, akivel táncolni tudott. A végén kaptam egy nagy szülinapi puszit az arcomra, meg jól megpörgetett. És ami az egészben a legszebb, hogy nem kérte el a telefonszámomat, címemet, emilemet, nem volt kíváncsi a családi állapotomra, a haviciklusom aktuális állapotára estébé… Egyszerűen csak táncolni akart egy jót. Ahogy én is.
Szóval, jó volt a szombatom.
Vasárnap ásvány - és kövületkiállításon voltam a Lurdy-házban szintén Tündiékkel, utána kínait ettem jófajta csípős -chilis szezámmagos csirkét, sült tésztával. Lehet abban valami, hogy a chili megdobja a tűz elementált az emberben, mert utána úgy pörögtem, hogy hangosan nekiálltam énekelni a villamos megállóban, integettem az összes általam felfedezni vélt köztéri megfigyelőrendszernek, a zsupmobilnak, de még a piros előtt várakozó autóknak is. Rokonyaim tisztes távolba húzódtak tőlem, ami teljesen érthető. Pedig a lelkemre esküszöm, színjózan voltam. A szombati félbehagyott cherry után már semmit sem ittam.
Ja, hogy eme hosszra sikeredett vackolódásnak mi a tanulsága: rohadtul nem bírom a piát. Aki egy breezertől és egy fél deci cherrytől így ki tud akadni mint én, abba kár a pia.
S azt a következtetést is levonhatom, hogy az extraerős chili is az alkoholéhoz hasonló tüneteket vált ki belőlem.

Számvetés

2009.11.01.

Kétbőröndnyi ruha, egy hifi, vagy ötven-száz CD és DVD, egy laptop, háromdoboznyi könyv, húszegynéhány cserép növény. Ez mindenem. Villámgyorsan mobilizálható apróságok. Percek alatt összepakolható élet.
Nincs autóm, nincs házam, pénzben kifejezhető értéket képviselő ingóságom.
Nincs diplomám, menő állásom, karrierem.
Vannak kacatjaim.
Sok-sok évvel ezelőtti gyűrött mozijegyem, koncertjegyem. Parfümös üvegcsém, halványan őrzi még az illatát. Egy kavicsom a Gellért-hegyről, egy másik a Fiumei-öbölből. Egy esőillatú és egy napfénymeleg. Egy harmadik a Borfesztiválról, ősöreg, saját élettörténettel. Szakadt, megfakult fényképek sosem ismert nagyapákról. Tejfogak és hajfürtök. Apró kezek nyoma az anyáknapi só-liszt gyurma gyertyatartón. Papírvirágok és kopott gipsz-szivecskék.
Egy arany fülbevaló a nagyitól, egy ezüstlánc anyától, egy karkötő apától.
Egy törött jaderózsa, egy szökevény szodalit delfin. Mindig leesik a láncról.
Egy rendeltetését vesztett karikagyűrű.
Az én filléres emlékeim.
Érték?
Három szempár. Egy barna, egy zöld, egy kék.
Három huncut mosoly, három kócos üstök.
Három “első rezdülés”. Három “első találkozás”. Három “első pillantás”. Három apró, éhes száj emléke, három mellemre simuló parányi tenyér melegsége. Három puha buksi utánozhatatlanul finom, egyedi illata. Három alvó, angyalszelid homlok.
Három “első lépés”, három “első szó”. Három “első lázas éjszaka”. Három “első fogacska”. Három “első szeretlekanyu”, három “első utállakanyu”, három “első veszekedés”. Három vádló tükörkép.
Tizenötévnyi belém égett emlék.

Barna nő a zűrben

2009.07.27.

Nem akarok LnPeters babérjaira törni :) Félreértés ne essék. Egyszerűen csak valóban volt némi “zűr” körülöttem. Hogy hol is? Miért? Na itt van némi sci-fi stichje a dolognak. Cseppet sem szerény személyem ugyanis a múlt héten, egy igazi, valódi, cement és betonszagú építkezésen húzta az igát. Sok-sok férfiember számára bizony sci-fibe illő lehet ez a mondat. Mi keresnivalója van egy nőnek egy építkezésen? Hacsak nem unta meg bonyodalmaktól mentes szűzies életét, mi a fenének lófrál az épülő Duna -terasz lakóparkban? A válasz egyszerű, pénzért. Mint minden más, rendes, dolgos, kétkezi munkásember, némi pénzmag ellenében izzadtam, féligsem kész, homályos lépcsőházakban, lépcsőztem sok-sok emeletet szerszámosládát cipelve, görnyedtem az elosztószekrények előtt, amit még véletlenül sem tudtunk normális magasságban felfúrni. Két hete pipiskedve is alig értem el őket, lerohadt a két karom, mire az összes kábelt bekulcsoztam a helyére, a múlt héten pedig valahol harminccentis magasságában maradt csak hely, ahová a szekrényeket fel tudtuk helyezni. Kénytelen voltam hát két comb közé kapva intim viszonyba keveredni a szekrényekkel. Időközben ráébredtem, hogy a 11-es villáskulcs is lehet fallikus szimbólum, ha az ember egy szerszámosdobozon lovaglóülésben szerelget, és szerszámöv híján megelégszik azzal is, ha gáttájékon pihenteti a kulcsot, miközben tökvakon, Istentől kapott multifunkciós szerszámát, azaz a tíz ujját igénybevéve tekergeti a koaxot a helyére. Hogy miért is tökvakon? Nos, miután szekrényke ajtaját kikötöttem egy darab koaxszal, az ominózus ajtó csak a nyakamig ért. Látni abszolut nem láttam semmit, egyrészt mert jóformán az orromig alig láttam, -pedig megígérték, hogy be lesz kötve a villany mire megyünk dolgozni-, másrészt mert annyira alacsonyan volt a szekrényke, hogy előrehajolni sem tudtam, hogy bedugjam a fejemet, és rásasoljak arra, mit is csavargatok tulajdonképpen. Lehasalni pedig nem voltam hajlandó, -tekintve a WC-k állapotát sok melós inkább a folyosón végezte el “kisebb” dolgát-, hajolni még annyira sem. Nem untam meg az életem! Bizonyára tudjátok milyen az az érzés, amikor tudod, hogy figyelnek, mert bizsereg tőle a bőr, tarkó, fenék, bármi?! Nos, én úgy éreztem magam, mintha egy tűzhangya-boly kellős közepén álldogáltam-üldögéltem volna. A világ minden kincséért sem hajoltam volna le! Az exem az ötödiken dolgozott, én a másodikon. Leugrott a papagájfogóért, mely a fenekem alatt horpadozó szerszámosláda lakója volt, majd kaján vigyorral az orra alatt távozott. Érdekes módon az épület azon szárnyában dolgozó melósok, mintha mind égető szükségét érezték volna annak, hogy a második emeleten költsék el ebédjüket, kávéjukat, erotikus tartalmú álmodozással egybekötve. Fogggggalmam nincs mi lehet vonzó, egy koszos, sőt mocskos, kócos, izzadó nőben, aki sűrű anyázások, a szaporítószervek szájba-farba ajánlása közepette szakszerűtlen fogásokat alkalmazva nyisszantja le a koax végét a csípőfogóval, annál is életveszélyesebben bánik a sniccerrel, szánalmasan pocsékul blankol, szanaszét szurkálja az ujjait a fémszálakkal, és kénytelen két marokra kapni a krimpelőfogót, mert nem olyan erős, hogy egy kézzel is összetudja nyomni azt. Csupán a villáskulcs használatában voltam király, tökvakon kitapogattam az F-csatit, és sirályul becsavartam. Újból hangsúlyozom, nem láttam semmit sem abból, amit csináltam. Van olyan óra a kábeltévés suliban, hogy vakoncsavarás? Mert abból tuti ötöst kapnék. Egyetlen örömöm volt csupán, elsóhajtottam magam, hogy jól esne egy nyelet vitriol erős kávé, mire a nézőközönségem pár tagja egymást előzgetve trappolt le a büfékocsiba, hogy szerezzen nekem egyet. :D

Melósgatyóban, bakancsban, csinipiros munkavédelmi sisakban, tetőtől-talpig koszosan, abszolút antitrendi, méginkább antinőies formámat domborítottam, ennek ellenére azt hiszem soha nagyobb és osztatlanabb sikert nem arattam még. Márha ez sikernek nevezhető. Megjegyzem, az urak abszolút lovagiasak és együttérzők voltak. Se egy negatív megjegyzés, se okoskodó jótanács a szerszámkezelést illetően nem hangzott el. Még csak pajzán-kétértelmű beszólásokkal sem fárasztottak. Csak ültek egy bála Nikecell-en és néztek. Azt hiszem, azért persze nem értékelték át magukban a nők képességeit illető nézeteiket, de mindenesetre hálás voltam nekik a csendért. Meg a kávéért. :)

Vihar a biliben, avagy csak őszintén

2009.06.11.

RM megihletett:
Előbb hozzászóltam volna, de túl hosszúra sikeredett, ezért inkább blogosítottam. Íme, az eredmény. ( vigyázat, aki úgy tudja, hogy életvidám, huncut-nevetős nőszemély vagyok, az ne olvassa el, mert csalódni fog. A következő sorok tartalma tömény nyafogás, önsajnálat és nyáladzás. )
Hm… Gipszcsizmából kifolyólag egy hónapja össze-vissza két alkalommal hagytam el a kéglit. Miklós, mélyen együtt érzek veled. Kényszerből ugyan de hospitalizálódtam. Már-már rettegek, ha ki kell lépnem az udvarra, s az éles fény úgy vág a szemembe, hogy hunyorgok, mintha vakond lennék. Az emberi léptékem wc, fürdő, heverő között létezik, s annyira kényelmes lett, hogy egészen bezártam magam magamba. Hébe-hóba hozzáböfögtem valamit a nethez is, de nem sokat, nem sok eredménnyel, talán kedvem sem volt igazán. Eleinte mert fájt a lábam, és felpolcolva igen nehézkesen férek hozzá a géphez, klavihoz, monitorhoz. Aztán meg rájöttem, hogy ejnye, valójában miért is kell nekem “jelen lenni”? Kit érdekel egyáltalán, hogy vagyok? Vélemény? Ugyan már! Az mindenkinek van, jobb is, tartalmasabb is, mint nekem. Hogy mégis kommenteltem, írogattam ezt-azt, talán csak önvédelmi reakció volt, elhitettem magammal, hogy a látszat ellenére, azért csak vagyok. Még vagyok.
Lemaradtam az SF-portál találkozókról, ma is lesz egy, de bébisintér hiányában erről is lemondhatok, pedig már tűrhetően tudok járni. Igaz, gyönyörűen liláskéklik a gipszből kikukkantó lábujjaknak álcázott pufók kis virslik ötöse, de tudok.Tervezve volt az Írószövetségi találkozó, de - akkor még járógipsz hiányában - nem jött össze. Sofőröm meg nincs.
Kicsit félek, vajon mit fog szólni a világ ahhoz a sápadt, kedvetlen kócbabához, akivé zártam magam. Jövő? Az mi?
Ráadásként, kerek egy hónapja nem gyújtottam rá, nem mintha nem lenne hozzá gusztusom, csupán jól megfontolt egyéni érdek vezet. Na nem a tüdőrák réme, csupán a trombózis. Ennek megfelelően a pszichomankóm hiányában megkörnyékeznek az ártó gondolatok, negatív energiák, maga a Sötét Oldal csábítgat, félelem, düh, fájdalom, csalódottság képében. Esténként szívesen kiülnék a küszöbre egy staubbal, bámulni a csillagokat, mint szoktam, amolyan rituális füstölésre invitálom a Mindenhatót, s az öreg Kaporszakállú oly közvetlen társnak bizonyult a sötét ég magányában. De tartok tőle, hogy szabályszerű leb@szásban lenne részem, ez időtájt inkább kerülöm a konfliktushelyzeteket. Mert ugye a cigi, az a HALÁL - mondja az ex. Igen, így, csupa nagybetűvel ordítva, belém programozva az elkerülhetetlen bekövetkezőt, előrevetítve minden élő rémképét, az elmúlást. De “érdekes módon” az ex nem az egészségem miatt aggódik, á dehogy. Naivitás lenne ezt gondolnom. Részletesen kifejtette, hogy az az ötszáz forintnyi élelem és/vagy ruhanemű aggasztja, amit a gyermekeim szájától vonok el azzal, ha megveszek egy doboznyi staubot. Manipulációban nagyon nagy. Érzelmi zsarolásból pedig egyenesen kitűnő.
Pár hónapja, még viszonylag békésen éldegéltünk. Ahhoz képest, hogy elváltunk. Még hűdebüszke is voltam rá, hogy milyen jól megoldottuk ezt a kényes problémát. Aztán jött a műtét, a gipsz, és a hétköznapi házigálya, amit szívemnek valahai kedvese volt kénytelen magára vállalni, több kevesebb sikerrel. Majd következett alig pár hete a kifakadása:
-Igazán meggyógyulhatnál végre, elegem van abból, hogy mindennap a meló után, még itthon is güriznem kell!
Ültem leesett állal, felpolcolt lábbal, és majdnem kibukott belőlem:
- Bocs szivi, de nők milliói csinálják ugyanezt az év minden napján. Meló után házigálya. Miért is nem tetszik ez neked?!
De nem mondtam semmit sem. Eszembe jutott az a rengetegszer hallott közhely, hogy a házimunka nem munka, ergo nem lehet benne elfáradni, és ha lehet, még jobban hallgattam, még le is hajtottam a fejem, nehogy látszódjon az arcomon, mire gondolok éppen. Elmorfondíroztam magamban az élet igazságtalanságain, s mindennél jobban kívántam egy, csak egyetlen slukkot. De álltam a sarat. Nem gyújtottam rá. Ellenben megettem fél zacskó házikekszet, lerágtam az összes körmöm, lábujjakat kivéve, és - minő borzalom- megnéztem az egyik kereskedelmi adón futó szappanopera aktuális részét. Egészen a magamévá tettem a sorsa által sújtott s vert főhősnő minden lelki kínját. Szellemi rágógumim ragacsosan nyúlt és nyálasodott, saját bajom elől mankót kaptam a hónom alá egy fiktív rinyababa problémáiból. Fülemen habzott a mesterségesen gerjesztett érzelem, s majdnem elbőgtem magam, mikor rájöttem, hogyhát azt azért mégsem! Átkattintottam a Natgeóra, és elgyönyörködtem az Angkor-vat építészeti csodáján.
A régmúlt idők kedvese pedig egyre inkább bemorcosodott. Ezidáig abban a hitben élt, hogy a házimunka egyenlő a főzéssel, mely feladatnak nekiveselkedett és győzedelmesen helyt is állt valóban. Azonban a főzés munkafolyamatai egyéb nem várt következményekkel is jártak, melyeket rendszeresen figyelmen kívül hagyott. Szemét és ételmaradék tarkállott a konyhapulton, gyönyörűen burjánzott az élet legegyszerűbb megnyilvánulása, egy magára valamit is adó mikrobiológus tapsikolt volna örömében, hogy íly eleven és sokszínű anyag tárul tudásra szomjazó elméje elé. De én ápolónő voltam könyörgöm! Lelki szemeim előtt hatalmasra duzzadt szalmonella- had masírozott a konyhapulton.
A exkedvesnél az a tény, hogy a ruha nem a szekrényben terem, illetve, hogy a mosógépen nincs szárítóprogram, ergo, a benne hagyott ruha bebüdösödik, valahogy nem nyomott annyi súlyt a latban, mint a webkamerás csevely hajnalig a lassan követhetetlenné váló eredetű hölgyismerősökkel. Megembereltem magamat, amint a járógipsz felhatalmazott a helyváltoztatásra, csetlettem-botlottam a lakásban, ahogy tudtam, de a pufi virslikezdemények minduntalan betettek házitündéri akcióimnak, s a csini enciánkékké bájolt lábacska beindította az önvédelmi mechanizmust. Ha nem gyújthatok rá, nehogy már a házigüri trombotizálja a lábikómat!!! Lecsüccsentem és párnákra pakoltam csülköcskéimet. Ahogy azt a szikebűvész tanácsolta a műtét után. A Morcosodó Igazságosztó egészen beleélte magát a Szabadítsuk fel a férfiakat a házimunka alól nevezetű nagymonológjába, s hagyta az egész cuccot - lásd mosogatnivaló- bebábozódni. Az önjáróvá válni készülő baktériumtenyészet láttán nem maradt választásom, lilavirslik ide vagy oda, vár a házimunka. Igen találékony vagyok általában, de most valahogy cserben hagyott az ihletem. Fogggalmam nincs róla, hogyan kerüljem el a lábdagadást állva! Bűvészkedtem a mosogató körül, de csak nem sikerült feltenni a lábamat, közel két órámba került valamennyire puccba vágni a konyhát. Teregetés: két lépcsőfok meg sem kottyan általában, mostanában viszont ha nekem rohan a kölyök, mikor a teregetnivalóval próbálok lejutni a monteveresztnek is beillő magasságból, hát bizony belém áll a frász rendesen. Az hiányzik még, hogy a bizonytalankodó egyensúlyom- leszúrt dupla Rittbergerrel vagy tripla Lutz-cal cifrázva zuhanjak - miatt ráejtsem a ruhákkal teli lavórt a gyerek fejére. Vagy rosszabb esetben én zuhanjak rá a majd hetven kilómmal az ötéves apróságra. Ugyanez pepitában a tésztavízzel a konyhában. Normális esetben gyors vagyok, mint az olajozott istennyila, ha jön a kölyökvész, egy pillantás alatt leszűröm a tésztát, vagy visszateszem a gázra. Most meg csigatempóban haladva rettegek, a konyha közepére érve elóbégatom magamat, hogy tüzetviszeklángotviszek, kezemben a gőzölgő lábos, és azért imádkozom, ha ideteleportál valamelyik cseperedő, inkább borítsam magamra, mint rá. A porszívó bekrepált, a lefolyó eldugult, csak hogy nagyobb legyen az örömöm, és még akciódúsabbak a napjaim. Valahogy megoldottam, hogyan tegyem vissza a lerángatott függönyt a karnisra; a háztartási létrával egészen bonyolult, már-már erotomán aktusba kezdtem, mire felértem a tetejére, nem tudtam hol kezdődöm én és hol végződik ő. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott látvány! Lefelé könnyebb volt, egy darabig átadtam magamat a szabadesés örömének, utána viszont- minő diadal - megtaláltam a lajtorja fokát és LÉPTEM! Volt ugyan némi recsegés- ropogás a műtött lábam felől, de a végtag használható állapotban maradt. Majd a röggeny kideríti vajon kezdhetem-e elölről az egész procedúrát.
Tündérkedésem közepette észleltem, hogy a gipsz kidörzsölte éppen gyógyuló hegemet, s magamban káromkodva átadtam magamat a kétségbeesésnek. Megképzett előttem amint a doki leemeli lábamról a gipszet, s a heg láttán alaposan leb@szarint, miért is nem bírtam nyugodtan a seggemen ülni. Én meg keresem a szavakat, de egyet sem találok, ami elég jó lenne ahhoz, hogy a szikebűvész dührohamát egyetértő bólogatássá változtassa. Egykori keblencem szemöldökösszehúzva figyeli ténykedésem nap mint nap, s mint szigorú ellenőr dörgöli az orrom alá a mulasztásaimat, rámutatva arra a nyilvánvaló tényre, hogy ha már nem dolgozom, akkor legalább itthon csináljak valamit. Egyszerűen Hamupipőkévé lényegültem! Uramisten! Hol az üvegcipellő, és miért késik a királyfi? Harmincnégyes lábam van könyörgöm, Hamukalucsni elbújhat mellettem, nekem sokkal kisebb a lábam! És egyáltalán?! Tökhintó, jóságostündérkeresztanyu?! Nincsenek galambok sem, hát kire lőcsöljem a melót? Beszarás, a kiscsajnak bezzeg kijutott a csodákból. Jóságos Grimm!

A harci kedvem elhagytam valahol két létrafok között, s mivel eddig öntudatos nőnek hittem magam sosem vettem leckéket abból, hogyan kell átúszni az önsajnálat hullámain. Ezért aztán határozottan süllyedni látszom. Mi több, alig két napja kishíján meg is fulladtam. Meggondolatlanul a sarkamra álltam. No nem valóságosan, csak verbálisan. Minekutána úgy összevesztünk, aminőt két éve nem látott a világ. Amit akkor kaptam, azt hiszem sosem teszem zsebre, s attól félek, a nyakamban lóg, s mindenki láthatja majd, ha kilépek az utcára. Jut eszembe, van valakinek kiadó kéglije? Ez persze költői kérdés marad, hisz a fészekalja nélkül sosem mennék sehová.
Egy szó mint száz, ha tudtam volna, hogy a bokaműtétem ilyen következményekkel jár, akkor inkább sántikáltam volna életem végégig boldog elégedettséggel, az önámítás cifra álarca mögé bújtatva magam elől magam. Abban a tudatban, ha én nem veszem észre, hát más sem látja a bajt.

Még vagyok, avagy részletek egy gólya mindennapjaiból

2009.05.22.

Nem tűntem el, még vagyok.

A műtét után majd két héttel sem tudok kb. negyedóránál többet ülni a gép előtt, ami arra is alig elég, hogy átnézzem a leveleimet. Sajna nem laptopom van, hanem asztali gépem, amit nem tudok magammal cígölni az ágyba, ahol az időmet múlatom mostanság. Lábam két bazi párnán “polclik” jó magasan, de már attól csini liláskékben divatozik, ha kimankózom a fürdőbe vagy egyéb khm… helyre. Járógipszet ugyan kaptam – végre! - de a feltépőzárazható járófelülete után még kotorni kell, ugyanis ilyen kis méretben- harmincnégyes - épp nem volt raktáron. Ha minden igaz, szombatra végre megkapom és akkor újra kétlábazhatok.

Hamarabbra terveztem a kétlábazást, de a számításaim nem jöttek be, így lemaradtam az Írószövetségi közönségtalálkozóról és a Főnixbeli Meetupról is. Pedig Chello-val megígértettem, hogy szignózza a gipszemet. Lett volna egy eredeti Kollárik aláírásom!

Erre fel, még mindig itt vacakolok, gólyaüzemmódban járok pisilni, hogy a kacifántos tusolást ne is említsem! Hajat mosni féllábon állva igen nehézkes művelet, a bal farpofám merő egy görcs lett, mire végeztem, s ha valaki az ajtón kívűl állva hallgatózásra adta volna a fejét, igen félreérthető lihegésnek, zihálásnak lett volna fültanúja. Pedig csupán légszomjamat csillapítottam a szapora gázcserével! Gondolkoztam a hajmosás kivitelezésének legkézenfekvőbb módján, amihez csak egy székre és egy tusolóra lett volna szükségem. Szék van, tusoló ohne. Azt pedig, hogy a kádban féllábon állva hajat mosok kockáztatva, hogy az egyetlen ép lábam megcsúszik, hát nem vállaltam be, maradt a kád fölé hajolás.

Persze a tusoláshoz kénytelen vagyok beállni a kádba, lemondva a lelkemnek kedves pancsikolásról, tíz perc alatt végzek higiénés alapszükségleteim kielégítésével. Se gyertya, se illóolaj, se egy csenevész füstölő nem parázslik-illatozik a kád peremén. A napi szertartás, mely stresszoldóként faszán bevált, mostanra alvázmosásra és karosszéria-karbantartásra degradálódott.

Az is megtörtént, amire sosem tartottam magamat képesnek: öninjekciózás. Minden este, pontban nyolckor tűt döfök a hasamba, és véralvadásgátlóval teszek keresztbe a fondorlatos vérlemezkéknek, hogy a trükkös kis apróságok véletlenül se kapjanak kedvet a spontán csoportosuláshoz. Mindez persze ezen a hangzatos néven szerepel a zárójelentésben: thromboprofilaxis. A döfködés és a csülökpolcolás a trombózist hivatottak megelőzni, illetve eme magasztos célhoz szerény személyem azzal járul hozzá, hogy megvontam magamat a cigarettásdoboztól.

Az SFportálos bográcsozás óta egyetlen korty nikotin sem került belém, s bár bevallottan büszke vagyok a kitartásomra, nem múlik nap anélkül, hogy elképzelném a sóvárgott találkozást ajkaim és a nikotinrudacska között. Bolondos, ábrándos lélek! Mire eljutok a várva várt találkozásig, valószínűleg az első slukkba is belefulladok. Leszokásnak végül is megteszi, de ki mondta, hogy le akarok szokni?!

Az egyetlen jó dolog, amiért megéri a seggemen maradni, hogy tömérdek időm van. Igaz, a háztartás szétesőben van körülöttem, kijutni egy pár mankóval a klotyóra felér a taposóakna-övezeten való szambázás kockázati tényezőivel. Tegnap az aprónép elsírta magát tiszta zoknit keresvén, s kölykök kénytelenek voltak ráébredni, - egy hét után! -, hogy bizony a házinéni betegszabin van. A nagyfiú megemberelte magát, akkurátusan különválogatta a szennyes-tartóból kibuggyanó ruhákat, és bepasszintotta a színeseket a mosógépbe. Elismételtettem vele párszor a műveleti sorrendet, közben csendben imádkoztam magamban, hogy ne a főzőprogramra tekerje a gombot, és lehetőleg a fehérítővel se ajándékozza meg a ruhaneműt, és hogy véletlenül se öntsön vízkőoldót az öblítő helyére.

Tehát végre van időm, ellenben szemernyi írnivaló ötlet nincs a tarsolyomban. Viszont elkapott az ihlett egy másik kreatív ágazatban, megterveztem három nyakláncot gyöngyből, a kivitelezés folyamatban van. A munkálatok következő fázisához szükségem van Amidalára – aki egy próbababa (valaha egy tévés műsorban szerepelt Padme Amidalának öltöztetve, mostanság pedig elmeszüleményeim türelmes és odaadó szolgálója)- mert látnom kell, hogyan fekszik ki a félkész mű a nyakon-mellkason, jelen esetben Amidaláén. Nyaklánc alatt sokszor tenyérnyi széles csipkeszerűen áttört gyöngyfolyamot tessék elképzelni, kanyargós, trükkös kis betétekkel.

Különböző kézimunka-technikákat – gyöngyfűzés, makramé, gyöngyszövés, horgolás, gyöngyhímzés-, ötvözve túl vagyok néhány karkötőn, s miközben csintalan, gurulékony mütyüröket fűzögetek, szövögetek, hallgatom a tévét, főleg a TVDeko-t és a Nat. Geo.-t. Ja, meg a Spektrumot. Néha oda is pillantok, ha valami valóban érdekes megy a zajládában, és sokszor szerencsém van, főleg a Nat. Geo-n találok fogamravaló témát.

Emellett tanulom az angolt és a japánt, ha éppen hallgatom is a hanganyagot, akkor a srácaim legnagyobb ürömére még karattyolok is, vagy éppen énekelek. Ez utóbbi ellen már szóban is tiltakoznak.

És végül, hogy mi a jó abban, hogy az ember az egyhelybenfekvésreülésre van kárhoztatva?

Hogy úgy ugráltathatom a családomat, ahogyan nem szégyellem! Tudom, gonosz dolog, de tetszik! A revansom egyetlen hátulütője, hogy hamar megesik rajtuk a szívem.

Na, egyelőre ennyi, aztán majd még jövök. Hátha addigra megütöm a fekvegyöngyszövés világcsúcsát – ha van olyan!

Üdv mindenkinek!

Szombat

2009.05.10.

Gondolkoztam, hol is kezdjem a bográcsparti történetét, aztán úgy döntöttem nem tagadom meg önmagamat, kezdem Ádámnál és Évánál.

Szóval reggel eligazítást tartottam, csak miheztartás végett, elvégre három ifjú férfipalánta mégsem kallódhat dologtalanul egy derűs szombat délelőtt. Kiosztottam a feladatokat, majd a nyakunkba kaptuk a reggelt, hogy mire indulok bográcsozni, rendben legyen minden. Háromszemélyes magánhadseregem kíválóan teljesítette a szintidőt; megejtettük a bevásárlást, puccban állt a konyha, kaja a gázon, a ruhák a szárítókötélen napoztak, egyszóval minden oké. Vállonveregettem magam, majd alaposan körbecsiklandoztam a csipetnyi hímneműeket köszönetképpen. A vihánc után csobbanni vonultam, a kölykök meg kifulladva vetették magukat: egymásra. Ugyanis összevesztek azon, hogy ki üljön a gép elé. Eléggé el nem ítélhető módon figyelmen kívűl hagytam a fürdőajtón kívűlről érkező riadójelzéseket, reméltem, hogy törés, késelés és amputáció nélkül is le tudják rendezni egymás közt a nézeteltéréseiket. Pancsikolásom mindösszesen egyszer szakították meg anyai teendőim, mikoron is a vészjelzés elérte a közbelépési határértéket, s azonmód csupaszon indultam bevetésre. Kicuppantam a kádból, s a szuszogós hableplet magam után csorgatva, humán hegyomlásként csúsztam be a harcmezőre. A dulakodásnak hamar végeszakadt, a morcos csemeték egyetlen emberként, tökéletes öszzhangban kapták szemük elé a mancsukat, és a King’s Singerst is megszégyenítő vokálban adták tudtomra, hogy jelenlétem nemcsupán felesleges, de abszolúte megengedhetetlen egy pszichoszexuálisan fejletlen gyermekekkel teli szobában. Még rosszat fognak álmodni! Kaptam is a fejemre rendesen, kénytelen voltam stratégiai visszavonulást alkalmazni a megsemmisítő vereség előtt. Annyit mindenesetre elértem, hogy szolidabb hangskálán folytatták a gerillaháborúval felérő hierarchiaharcot.

Hófehér Frottíristennek áldoztam a testemet, majd belőttem a sérómat, ami ennyiből áll: megmosom és megszárítom. Minden más mozzanat abszolut felesleges a fésűt, zselét, lakkot egyéb fodrásztechnikai eszközök és anyagok alkalmazását pofátlanul semmibe vevő hajnak látszó borzalom ráncbaszedéséhez. Tapasztalataim alapján az extraerős, csirizszerű hatást elérő rögzítőanyagok is csupán két óráig bírnak el a megátalkodott lobonccal, amit általában nem bánok, nem vagyok épp trendmegszállott. Akkor van gond ha történetesen nem bográcsozni indulok, hanem egyéb, emberibb külsőt igénylő dolgaim után járok, s a rengeteg jól fésült, kosztümös csinicica között én vagyok az egyetlen vadmacs, aki ráadásul úgy néz ki, mintha épp abban a percben szabadult volna el egy falkányi kiéheztetett kutya elől. Isten látja lekemet, hányszor próbáltam megrendszabályozni a szőrt a fejemen, mindezidáig tartós eredményt nem mutathatok fel. Néha még megsajdul kicsi szívem a gyönyörűségesen rendezett loknik láttán, amikkel a média bombázza az önértékelésem: mármint hogy törődjek magammal, meg hogy megérdemlem, és jujjdejóötvenvagyokdenemlátszikmegrajtam. Ilyenkor újra nekiveselkedem a lehetetlennek. Eddig minden csatát elvesztettem. A szőr rendíthetetlenül tartja magát makacs természetéhez, nem és nem akar megszelidülni. Mutat némi hasonlóságot a gazdaszervezet habitusával.

Szokásos, kényelmi szempontok figyelembevételével, körültekintően összeválogatott - azaz indulás előtt két perccel a szekrényből kikapott - ruhába bújtam, beleugrottam a bakkancsomba, - akkor még nem tudtam, hogy meg fogom bánni -, vállamra kaptam a tatyót, körbecsókoltam a kézzel-lábbal ellenkező aprójószágot, és… rohadtul lekéstem a vonatomat. Bagóra gyújtottam, Jethro Tull-t löktem a hallószerveimbe, árnyékolástechnikával biztosítottam az UV-védelmet a retinámnak, és talpam alá kanyarítottam a buszmegállót.

Az utazás megszokott és unalmas volt, napszemüveg mögé bújva szemléltem a sokfejű szörnyet, amit tömegnek szokás nevezni. Szürreális élmény volt, cseppet sem szórakoztató, bár meg kell hagyni, néha felderült az arcom egy-egy ősöreg-okos tekintetű, őszintén és teljes odaadással raplizó, vagy épp teliszájjal, fogatlanul vigyorgó apróság láttán. A metrón ülve elmerengtem azon, vajon mi történne, ha hirtelen megállna az alagútban a szerelvény, de a Sors nem volt hozzám oly kegyes, hogy e tapasztalattal gazdagítson. A metró monoton lejátszotta a megállókat és kiköpött magából az Árpád-hídnál, mint valami kényes gusztusú irdatlan földigiliszta. Újabb löket cigi, felcaplattam a lépcsőn, s pár perc múlva egy lakótelep járdáit koptattam, már-már a vendégváró kávé illatát is éreztem, és csendes imát küldtem az ég felé, hogy a néném most is fogja a jelzésem, mint mindig, idestova harmincöt éve.

Mikor beléptem az ajtón, frissen lefőtt kávé illatával kényeztetett a néném, csillogó szemeiben a kimondatlan kérdés, amire csak bólintani tudtam. Kiosztottam a néném és unokahúgom között pár hálatelt puszit, majd a kávézás örömeinek adtam át magam. Röpke háromnegyed óra alatt ők is felcuccoltak, - két nő esetében ez még nem is olyan hosszú idő -, és kis idő múlva a villamoson zötyögtettük magunkat útban a Flórián tér felé.

A lánglovagvédő szent terén aszfaltot értünk, és nekiindultunk a Kiscelli utcának. Egy ideig nem is volt gond, régi szép emlékeket idézet az utcácska. Mikor kiértünk a Bécsi útra eszembe jutottak a középiskolás évek, amiket a Kossuth Zsuzsában töltöttem, a kórházi gyakorlatok, amiket részben a Margit kórházban töltöttem, és egészen kellemesen elnosztalgiáztam volna, ha nem kezdi el b@szogatni a sarkamat a bakkancs. Felfelé, az emelkedőn szuszogtamban átgondoltam a tatyó tartalmát, de a leltár nem tartalmazott flastromot, így maradtam a sziszegésnél, és preventíve sarokfeltörés elleni mantrát fogalmazgattam magamban, bár gyanítottam, azzal már elkéstem.
Mi, azaz a nagynéném, az unokahúgom és cseppet sem szerény személyem :) , elkeveredtünk egy kicsit. Mikor ellustult szervezetemet felcígöltem a “hegyre”, csatlakoztam a fitt rokonokhoz. Kószáltunk vagy bő húsz percet az erdőben, aztán úgy döntöttünk, hogy a szemünk helyett inkább az orrunkra hagyatkozunk, és megyünk a füstszag irányába. Először egy kisebb családi bográcsozás közepébe csöppentünk, -szerencsére még időben visszafogtam magamat és nem borultam a vadidegen faszi nyakába, hogy: helló, hát megjöttünk, hol az a nyuszkó? Ahogy a feleségnek sejtett hölgy arckifejezését utólag gondolatban elemeztem, jókor alkalmaztam a - súlyos pofonokat megelőzendő - defenzív hátraarcot.

Továbbmentünk, a bibijeim sajogni kezdtek, - a bakkancsom és én több év után találtunk újra egymásra, s frigyünk nem maradt következmény nélkül, 4 azaz négy darab vízhólyagcsecsemőt “szültem”, mire feltűnt előttem egy ismerős arc: Adeptus. Hátam mögött a kitikkadt, épelméjűségemben notóriusan kételkedő rokonok szolid szuszogása: jó helyen járunk? Megkönnyebbülten bólintottam, röpke sziahellómegérkeztünk után leparkoltam a bakancsokat, mezítlábra és csülökre vetkőztem-gyűrkőztem, majd átadtam magamat az édes semmittevés jóleső pihegésének. ( pihegés alatt telitüdős fújtatást értek, csak a pihegés dizájnosabb ). Pár percig csak helyezkedtem, ide-oda pakolásztam, szuszogtam, vackolódtam, mint valami kényes kölyökmacska, majd átestünk néhány környi bemutatkozáson, nyélbe ütöttünk némi bartel alapú csemegecserét, én pókerezni vonultam négy úriember társaságában, s magukra hagytam a roppant talpraesett rokonokat. Védelmemre szolgáljon, hogy jó társaságban maradtak, és úgy tűnt nem veszik zokon, hogy elpályáztam a fiúkkal. E hétvégén egyébként rengeteget tanultam póker közben. Rájöttem ugyanis, hogy a kíváncsiságból megadott tét a hülyeség egy szinonímája, ugyanakkor kicsit megkönnyebbültem, hogy nem én voltam az egyetlen elkövető. :) Kártyázás közben elbeszélgettünk erről-arról, csupán az sörözés miatt felgyorsult anyagcsere-folyamatok álltak a pörgős parti útjába, illetve én, mert rendszeresen elfelejtettem, mikor is kell “beszélnem”. Szintén tapasztalat: sose ülj le matematikussal pókerezni. Mano ugyanis csak egyetlen kör erejéig ült be helyettesítendő a technikai szünet miatt távollévő kártyatársat, de ez az egy kör is elég volt neki arra, hogy egy kilences pókerrel alázza a zöld filcet helyettesítő pléd alá a társaságot. Több meggondolatlan lépés után alaposan kifogytam a zsetonokból, épp készültem a nagy comeback-re, :P mikor Sheenard bejelentette, hogy elkészült a nyuszkó, így a parti befejezetlen maradt. Átadtuk magunkat a táplálkozás örömeinek, juhtúrós puliszka, nyuszipaprikás, és tejfölös uborkasali került a tányéromra, amit úgy bepusziltam, mint a sicc. A kajaparti után a társaság egy része pocakon vagy háton fekve pihente ki a kajálást, Sheenard többször is kért ötpercnyi pihenőt, de nem igazán adatott meg neki. Előkerült a szemüveg-sztori is, ami aztán az egész este folyamán többször említésre került, általános derültséget keltve. Fél füllel hallottam amint a társaság másik része épp a kapsaicin és a csípős paprika kapcsán tart kisebb tudományos vitát, közben a másik fülemmel Mano-ra koncentráltam, aki a dobókockák és kártyák szakértője, szebbnél-szebb, kockánál -kockább gyönyörűségekkel kedveskedett nekünk, sőt egy “dobógömböt” is mutatott. Részemről kidoromboltam magamat, telipocakkal lustálkodtam, jókat nevettem a poénokon, beszólásokon, illetve alakult egy kisebb vitakör is, a kettős-honfoglalás, illetve az elveszett háromszázévnyi történelem témájában, amihez ugyan hozzábrekegtem valamit, de egyértelműen Adeptusék vitték a prímet.

Szerencsére egész nap gyönyörű időnk volt, bár ahogy közeledett az alkonyat, kezdtek feltűnedezni a szúnyogok is. Ekkor került sor a pokróctábor és a tűz áttelepítésére is. Bizony, a parazsat a bográcsozós rakásból átvitték a körbecsüccsenhetős rakáshoz, némi tűzmágia és fa segítségével fellobogtak újra a lángok, és szépen elhasaltunk a tűz mellett. Sheenard kezdeményezésére énekelgettünk is kicsinykét, több volt a nevetés, mint az eltalált hang, de sebaj. Végül aztán nem lett belőle kollektív nótázás, viszont jót beszélgettünk, itt persze nem magvas, világmegváltó gondolatokra kell “acociálni”, inkább ugrattuk egymást, meg borozgattunk. Én ki is kaptam kicsinykét, amikor volt képem kólát kérni a boromba. :D Többkörös ismerkedési estként is helytállt a bográcsozás, érkezéskor a kölcsönös bemutatkozás lefutott, majd a tábortűz mellett, estefelé jött a következő forduló. Két versenyző - Trill és jómagam - lejátszottunk egy röpke menetet a Kikicsodaazsfblogson című társasjátékból. Jól beazonosítottuk egymást, remélem nem voltam túl nyomasztó, ezt kérdezzétek Trilltől. :oops: Trehányságomnak betudható, hogy bár az SFport.neten Adeptus a bemutatkozójában említi a nevét, eme tény felett nagyvonalúan elsiklottam, pedig emlékszem, hogy olvastam a bemutatkozóját. Csak a bográcsozás után, az esti tábortűznél vált világossá számomra: jé tényleg, neki is van igazi neve, Mayer István. Cseppet pirultam, amit a tűz - remélem - jótékonyan leplezett. Volt szerencsém kiszúrni egy műholdat az éjszakai égen, a Göncölszekér rúdjának két csillaga közt haladt el éppen, de a pokróctársam szerint csupán egy csernobili gólya volt. Szépen lassan elérkezett a búcsú ideje is, nekünk mindenképp le kellett lépni, mert ha elrobog az utolsó 1-es tuja, gyalogolhatunk át Pestre a lakótelepig. Körbepuszilóztunk, örültünk, hogy találkoztunk, és biztosítottam a társaságot arról, ha a járógipszemet megkapom, és sikerül önmagam és a köz veszélyzetetése nélkül közlekednem, még találkozunk a közeljövő SF-rendezvényein.

Érdekes, de mintha lefelé gyorsabb lett volna az út, mint hegymenetnek. :D Szépen csendben baktattunk lefelé, a néném volt olyan kedves és a lábam elé világított, hisz nem volna szerencsés épp műtét előtt eltörnöm pocsék hidraulikával ellátott, instabil futóművemet. Szerencsésen leértünk, és a csendes utazásunkat csupán egyszer törte meg nem odavaló motívum. A villamoson egy huszoninneninek látszó hölgy kifejtette, hogy ő bizony alaposan felkészült a szombat éjszakára, van nála húsz gumióvszer. Képtelen voltam elfojtani a vigyoromat, és az élénk fantáziámat. Megképzett előttem a kis hölgy arca másnap reggel, amint a tetemes mennyiségű búvárruhát felemésztő, maratoninak ígérkező testcsata után először próbál meg leülni egy székre. Nekividámodva továbbadtam fantazmagóriámat a fáradt rokonoknak, s kollektív vihogásba fulladt az utazás hátralévő része.

Hát ennyi volt, és benevezek a következőre is.

Emlékcsapdában

2009.04.04.

Szelíden ringatnám, ha engedné, ha merné engedni.

Suttognék, érthetetlen semmiségeket, ha szeretné hallani. De csak a csend reszket közöttünk, ahol nemrég önfeledt, duhaj sóhajok táncoltak, ott csak az üresség feszül. Ujjaim tétován rebbennek kócos hajában, s a még finoman vibráló izmokon. Emlékeimbe zárom illatát a percnek, tudom önkínzás, mégis kell nekem. Belekapaszkodom a pillanatba, még testemen érzem súlyát, míg magamban érzem őt. Apró rándulásaim ölelik körbe, majd lassan elcsitul testem.

Lehunyt szemeim mögé képzelem mosolyát, tekintetét, s azt is, amit sosem láttam bennük. Elringatom magam az illúzió törékeny szárnyán, s míg fogaim közt tartom a sóhaját, nyelvem érzem ízét, tudom, hiszem, remélem, hogy velem marad.

Megrezzen, s az ernyedtség tovaszáll, mintha sosem lett volna miénk a pillanat. Hiába kapaszkodnék belé, túl illékony, túl gyönge, oly kevés szegény.

Távolodik. Érzem a bőrén, hallom elsimuló lélegzetén. Arcomon finom érintés, apró, kedves gesztus, nekem mégsem elég. Fekszem némán, s hagyom, hogy elhagyjon. Már nem csupán az idő üres, én is az vagyok.

Nem engedem látni tekintetem, még nem készültem fel. Álarcom félredobva hever lelkem rejtekén, s túl őszinte szemem. Tudom, neki nem kell szerelem, sem bohó, sem mély érzelem. Velem van, míg nem vagyok teher. S mikor kinyílik hazug szemem, s lusta, hamis mosolyra húzódik szám, mindketten tudjuk, kezdődik a következő felvonás.

Melyben együtt, ketten, vállvetve küzdünk egymás ellen.

Önmagunkért.

Aranyhalat találtam a gyerek fülében-avagy, a fantázia minden helyzeten átsegít

2009.02.10.

Pirinyó mogyoróm, Dániel, pár napja lázas. Illetve, hol volt, hol nem alapon bújócskázik velem a febris. Péntek, tüzes az egész gyerek, tetőtől, talpig. A lázcsillapító becsődöl, nosza, borogassunk. Szombatra, mintha elfújták volna. A klapec vehemensen üvöltözik és rohangál a lakásban, beszáll a nagyok, „kiverem a szuszt is belőled” partijába, majd büszkén mutogatja harctéri bibijeit, persze csak miután a bőgést és bibit mulasztó anyupuszit megkapta. Éjfél körül újra lázas, borogatom, ez már a második éjszaka alvás nélkül. Reggelre oké, nekem el kell mennem, délután jövök, kiáltom, s már rohanok is a dolgom után, vasárnap. Délután öt, hazaérek, a gyerek lázas. Természetesen senkinek sem jut eszébe telefonálni, rámüzenni, vagy lázcsillapítót adni neki. Minek, hisz délután úgyis jössz, mondja a nagyi. Az persze nem számít, hogy a kissrác teste tüzel a láztól, hogy alig áll a lábán, jóformán átaludta a napot, s nem csupán a lázcsillapítót, de vizet sem adott neki senki. Mert majd úgyis jövök, délután. Meg hát, amúgy is aludt. Már olyan magas a láza, hogy a lázcsillapító semmit sem ér, újra borogatom, s hallgatom, ahogy a pici fogak összeütődnek a cidriben. Harmadik éjszak alvás nélkül. Hétfő reggel nyoma sincs a láznak, a prücsök eleven és hiperhigany. Délután megyünk doktornénihez, mondom, mire ő lelkesen készíti a cipőjét, és a sapkáját. Majd beszáll az ebédfőzésbe, bátran panírozza a bundáshusinak valót, nyakig lisztes-tojásos ragacs a csemete. Az utcán végig fogja a kezemet, tündérbogyó módra csacsog-csipog, s megbeszéljük, hogy a Nap nem aludni megy, csak most máshol lesz reggel. Precíz számításokat végzünk fejben, próbáljuk megsaccolni, hol lehet most hajnal, vagy este. Nem jutunk dűlőre, mert szerinte a Napocska takarót húzott a fejére, s így a reggel nem is igazi a „másikoknak” mert őket nem is szereti a Napocska. Aranyosodik a felhők alja, s végre a rendelőhöz érünk. Zsúfolt, mint mindig. Nyűgös, fáradt, beteg-bágyadt apróságok, gyulladt szemecskék, fájós torkok, apró, piros orrocskák, síró-rívó csecsemők, s lestrapált, sokadik éjszakát átvirrasztó szüleik. Ebbe a kavarodásba ülünk be a csacsogó csemetével, az egyetlen megmaradt szabad helyre ketten pályáznánk, Dani szemfüles, lecsüccsen, és angyalian mosolyog a hoppon maradtra, aki beáll mögénk. Mögöttem sutyorgás. ( mit keres ez itt, semmi baja a kölkének…blablabla) végszóra Dani köhög egyet, hurutosan reccsen elő torkából a trutyi, és hörögve bugyborékol. ( mögöttem elégedett káröröm: na, mégis csak beteg a kölke) Türelmesen várunk, beszélgetünk. Hogy miről lehet beszélgetni egy négyévessel? Hát például: anyu, tudtad, hogy a helikopter lövöldözni is tud, és anyu, azt tudtad, hogy a gumibéka kaparja a torkom, a gumimaci meg nem? És anyu figyelj, játszunk motorcsónakot! És akkor motorcsónak lettem. Berregtem, kattogtam, hörögtem, sőt, el is süllyedtem a gyerkőc örömére, mert így ő nyerte a versenyt. Aztán Darth Vader lettem, az ifjú pedig Yoda mester. Lézerkardozunk, csak úgy sisteregnek az energianyalábok, körülöttünk elhűlt szülők és vigyorgó gyerekek. S végül, amikor : anyu figyelj, már csak ennyi életed van ( két pici ujját aligmiliméternyire közelíti egymáshoz), majd előre nyújtott tenyérrel Jedi-erővel vet véget a Sötét Nagyúr evilági létezésének. Darh Vaderként földi pályafutásom oly rövidre sikerült, de sebaj, legközelebb én lehetek majd Obi van Kenobi megígérte nekem a cseperedő. Pár percnyi csend, forrósodik a homloka, a sor csak nem akar csökkenni, sőt gyűlik a tömeg a rendelőben. S ahogy egyre többen leszünk, nő a feszültség is. Dörgöli a szemét, orrát, majd a kérdésemre türelmetlenül feleli, viszket anya, hagyjál. Hohó, mondom, viszket, biztos egér bújt bele. Meghökkenve néz rám, szemében tisztán látszik, életében először merül fel benne, hogy az anyja tán nem normális?! Erősködöm, hogy de biz az egér volt, hallottam, ahogy cincogott. Mögöttem halkul a sutyorgás, szinte hallom, ahogy a beépített akkumulátorral működő fülhegyezők turbó üzemmódra kapcsolnak, nehogy a fülek tulajdonosai lemaradjanak valami jóféle szaftos pletykáról. Szóval a kisráccal épp ott tartunk, hogy némi fogócskázást követően az orrához nyúlok, majd pillanatnyi küzdelem után ujjaim közé fogom a virtuális rágcsálót, és a tenyerembe rejtem, senki se lássa. Dani nyújtogatja a nyakát, üres tenyeremről rám néz, majd vissza. Aztán halálos nyugalommal kijelenti, hogy az egér megdöglött, de viszket a füle is, nézzem már meg, mi van benne. Újra eljátszuk a fogócskát, s csipetnyi szerzet fityeg ujjaim közt. Dániel szemrevételezi az eredményt. Aranyhal- jelenti ki. Holott életében nem látott aranyhalat. Honnan tudod, kérdem én? Mire ő: anyu olyan buta vagy, hát nem látod, hogy aranyból van? Hát csillog! S büszkén „átveszi” tőlem a fogást, apró tenyerében óvatosan tartja a nagy semmit, s dédelgeti, meg is puszilja. A másik füléből kihúz neki egy ágyat, sőt még arra is ügyel, nehogy a cica, amelyik a jobb orrlyukába költözött nehogy megegye a halacskát. Ja, onnan tudja, hogy cica, mert kibújt a farka, és annyira csikizte az orrát, hogy hapciznia kellet tőle.
A játékunk jó másfél órán át tartott, s azt hiszem a környezetünkben jó páran kapásból kiutalták volna nekem a diliflepnit. Viszont a kölyköcském elégedetten és nyugodtan ült az ölemben, -kivéve a kardozós-jedis részt- és imádta a várakozás minden percét. Főleg azért mert akkor és ott, csak az övé voltam, nem kellett nagytestvérekkel osztoznia a figyelmemen, és mert nem szégyelltem fénykardot ragadva zizegni az orvosi rendelőben, tíz-húsz felnőtt ember füle hallatára. Pedig láttam, ahogy a nagyobb gyerekek összenéznek a szüleikkel, s egy emberként kételkednek az épelméjűségemben.
Mi pedig minden láz, bedugult nózi, hurutos torok és fájós pocak ellenére olyan jót mulattunk, amilyet még nem látott a gyermekrendelő!

Tizenötéves emlék, avagy egy átlagos munkanap története

2009.02.03.

Vér.
A körmök alá száradt, feketés csík.
Gyermek vére, anyja körmei alatt.
Patakzó vízzuhatag alatt áll bénán, s meg sem rezzen, amikor remegő kezemben megcsúszik a kefe, vöröslő csíknyomot hagyva a törékenynek tűnő, karcsú ujjakon. Rám is jut rendesen a zuhanyból áradó vízből, s most az egyszer nem bánom. Az arcomra hulló cseppek közt elbújnak könnyeim, s azt játszom, kemény vagyok. A magam bábja lettem, hisz a sósak elkeverednek édessel, s ez az elegy hazudja helyettem közönyöm. Arcom mozdulatlan, ajkam néma, csupán a torkom próbálgatja a szavakat, de nincs hangom, mely szólalna helyettem, hát intek, készen vagyunk.
Immár tiszta a test, a kéz, s a körmök, nem látszik semmi sem az éjszaka borzalmából. Hófehér lepedőn sötét, nedvesen csapzott haj terül szét, s a lehunyt pillák alá sötét árnyékot rajzol az álmatlan éjszakák emléke. A takaró felett két kéz pihen, mely egykor szelíden babusgatott.
Az anamnézis egyértelmű tárgyilagossággal tárja fel a tragédiát, részvétlen szavak nem nyújtanak vigaszt, sem magyarázatot. A vérnyomás alacsony, pulzus szintén. Alszik. Nyugodtan, mozdulatlan.
Ki tudja hány ampullányi nyugtató, altató kavarog vérében, hamis álmot csalva, fals feledést lopva neki az időből?
Én. Hisz én nyomtam bele a koktélt, orvosi parancsra. S az is én leszek, ki asszisztálok az ébredésnél. Az én hangom vezeti majd vissza a mi valóságunkba. Az én arcom, az én szemem válaszol majd a kérdésére, megtörtént-e vagy csak álmodta.

És az én ölembe borult feje, mikor zokogott, s egy örökkévaló pillanatban az én kezem tévedt fejére öntudatlan. Ahogy anyám csitította lelkem fájdalmát hajdan, úgy ringattam, s magam kérdeztem, ki vagyok én, hogy ítélek felette? Kettészakadtam. Szűkölve sírt bennem az ember, ki nem érti, hogyan, s miként fordulhatott egy anya a gyermeke ellen. S halkan suttogott bent egy hang, lehetnél te magad is a helyében.
Gyermekágyi pszichózis. Rémálommal vetekedő valóság, perzselő bélyeg egy asszony homlokán. Sem feledni nem tud, sem megbocsátani nem képes önmagának. A megértést színlelő világgal kell szembesülnie nemsokára, értetlen és dühös emberekkel, egykor volt apával és nagymamával. Kinyújtott ujjakkal, vádló pillantásokkal, a saját tükörképével. Nincs bocsánat!

Este volt. Egyedül kuporogtam a zuhany alatt a szállón. Forró víz zubogott rám a magasból, s amilyen picikére csak tudtam, összehúztam magam, mintha ezzel tagadhatnám a létem, s fájdalmam. Térdeimet ölelve bámultam ringatózva magam elé, de most az egyszer nem hozott megnyugvást a szertartás. Nincs az a vízmennyiség, mely kimosná belőlem az asszony emlékét, tétova ujjának rebbenését a fényképen mosolygó gyermekarcon. A tapintható fájdalmat.

Kérdések

2009.02.03.

Árnyékok.
Követnek.
Még az álmokba is. Néha, mint egy fátyol, borítják be képeim, s hívatlan-kéretlen közlik, választani kell. Köztem és köztem. Világos futó vagy sötét huszár.
Mert nem ébredhetek két helyen egyszerre.
Eszmélés.
Valóság?
Kis halálból ébrenlétbe révedni, s elhinni, nem érinthet az odaát?
Tolakszik, furakszik, mindent megmérgez. Hályogos tükörkép, szakadt cérnaszál, még a penge is életlen, melyen táncolok. S a mélység, mely halállal vigasztal zuhanás esetére, feneketlen, nincs hát megváltás az aljára érve.
Remény.
Kacagó, festett báb csupán?
Vagy valóban Én vagyok, ki kezem nyújtom magam felé, s elhiszem nekem, hogy létem nem csupán árnyék, egy álom, egy libbenő fátyol a feledés könnyűléptű táncosán?
S az arc a fátyol alatt vajon az enyém-e?
Az árnyék a Földön, én vagyok-e?
Az álom, mely kínoz, az sajátom-e?
Vagy magam vagyok a feledés?

Harc az időért, avagy írni vagy nem írni

2008. 12. 25.

Azt mondják, az idő relatív, s valóban lehet ebben valami.
Amikor tűkön ülve várom, hogy a srácaim, plusz az apjuk végre befejezze a pötyögést, játékot, zene- és videóletöltést, csetelést, levelezést estébé…, nos akkor egy örökkévalóságnak tűnik minden perc. Ellenben, amikor furfangos ügyeskedéssel, innen-onnan ellopott pillanatokat szövök egybe, hogy pár órát magam tölthessek a gép előtt, mintha hirtelen szárnyra kapna, s alig írok pár sort, már le is telt.
Ráadásul, vágyva -várt magányom időről-időre megszakítják anyai s háziasszonyi teendőim. Szégyen nem szégyen, bevallom, néha a hátam közepére sem kívánom az egész hajcihőt. Négy pasi, négytől harmincnégy évesig kéri számon rajtam élete elemeit, az építőkockától, a tolltartón keresztül, a történelem házi feladaton át a “mileszavacsoráig”.
Már-már szűkölve emelkedem fel a klaviatúra mellől, hisz tudom, amíg én az elveszett tárgyak osztályának örökös ügyeleteseként eleget teszek az archeológiai kihívásoknak, sőt amolyan hobbiasztrofizikusként a lakás szerte előforduló mikro-féregjáratok felkutatásának és bezárásának szentelem értékes “gépidőmet”-hisz ami a lakás egyik pontján érthetetlen és rejtélyes módon eltűnik, az valahol egészen máshol tűnik fel, sci-fibe illő módon- addig a lesben álló kölyökvércsék lecsapnak a billentyűzetre, s mit sem sejtő irományom mentés nélkül hullik alá az örök feledés homályába. Mert természetesen, mielőtt felállok nem mentem el azt, amit addig írtam. Miért is tenném, hisz enyém az idő! Oh te oktondi lélek!
S ez kérem nem pátosz, hanem a valóság! Hisz pont azért írok le mindent, ami az eszembe jut, hogy ne az agyamat feszegesse éjféltájt. Hogy ne kelljen álmatlanul forgolódnom, vagy a szétfőtt tészta miatt szabadkoznom, hogy hát bocs, de már megint “elgondolkoztam”.
Mint profi házisárkány és abszolút kezdő szókirakó feltettem már magamnak a kérdést párszor, hogy nem volt-e egyszerűbb az életem, mielőtt rámtört volna az írhatnék.
Hát, az volt. A legbonyolultabb dolog, amit leírtam, a saját kútfőből kipattant süti vagy levesrecept volt, amolyan hogyan főzzünk finomat és ehetőt, a legalkalmatlanabb hozzávalók felhasználásával. Ha belegondolok, egyik másik igazán tudományos-fantasztikusra sikerült, melyben több a fi, mint a sci.
Ja és persze, engem nem vigasztal a tudat, hogy Jane Austen is a konyhakredencen ütötte össze a Büszkeség és Balítéletet. Elképzeltem, hányszor égethette oda a rántást,- ha van egyáltalán ilyen konyhatechnikai művelet az angol konyhában,- vagy hányszor esett össze a felfújt, hányszor kozmált oda a tej, futott ki a mártás. Hányszor gyűrte össze és dobta ki, a zsírfoltos, kenyérmorzsás stanecliket, most aztán végleg befejeztem felkiáltással. S utána hányszor borogatta fel a szemetest a papírok után kutatva. Hát nem irigylem!
Nos, én nyilván nem bírok olyan kvalitásokkal, mint a fent említett hölgy, s firkálmányaim sem kerülnek be a világirodalom remekei közé. Ellenben ha másnak nem is, de nekem fontosak. Eleddig nem találtam a közvetlen környezetemben olyan valóságtól elrugaszkodott álomvilág-voayeurt mint jómagam, s hiába is próbálom magyarázni a miértjeimet a családomnak. A legjobb esetben is csak elnéző buksisimogatás a vége. Legrosszabban pedig hetekig nem megyek a gép közelébe, mert a manipulátor-kvartett hozzáértő módon cincálta darabokra ambícióimat. A főmanipulátor oly ügyesen játszik a lelkiismeretem húrjain, s csak ritkán hagyja ki az alkalmat, hogy felemlegesse, a “gyermekeimtől elrabolt időt” melyet billentyű-pötyögéssel töltök.
Ráadásul én sem hagyom békén magamat. Tök skizó! A legváratlanabb helyzetekben tör rám az orv leselkedő, s új ötlet, vagy folytatás képében csábít, csalogat. Azt mondja magáról, hogy ő most fontosabb minden másnál, levesnél, gyereknél, iskolánál, szülői értekezletnél, edzésnél, cigarettánál. Belém furakszik, csiklandoz, piszkál, ha nem figyelek rá. Mindent megtesz azért, hogy csak rá koncentráljak, s ha célhoz ér, agyő világ, mártás, lukas zokni és mosógépben felejtett teregetésre váró ágynemű.
Nincs más, csak ő meg én. Olyan, mint egy önző, féltékeny szerető. Magába szív, moccanni sem hagy, magának követeli minden figyelmemet. Rám telepszik, s érzéketlenségig hajtja az ujjaimat a billentyűzeten, görcsbe merevedik a tollra tapadva az ujjbegyem. S ha megtöröm intim zárlatunk, s teendőim után nézek, mulasztásaim után számolva hajtom magam előtt a perceket, pedig tudom, sosem érem utol sem őket, sem magamat, hát elzárkózik. Később, ha szépen kérem sem moccan elmém rejtekéből. Makacsul hallgat, s én bámulom az üres monitort vagy a papír ásítozó fehérségét.
Pedig épp volna időm, senki sem kéri, rabolja, lopja tőlem.
Lehet, hogy vissza kéne térnem a receptekhez?!

Rendezőpályaudvar

Tegnap olvasgattam picit a neten, miután visszajöttem a Hungaroconról. Körülbelül négy napnyi netelvonás után kellett frissítenem.
Nem is tudom, hogyan jellemezhetném a hírt, Acélpatkány kinőtte az sfblogsot.
Meglehetősen ambivalens érzéseim támadtak ezzel kapcsolatban, ugyanakkor egy már hónapok óta a buksimban bújkáló ötlet kidolgozásához vezetett.
Körülbelül március táján reggeltem ide a blogspotba. Akkor indult útnak az ötlet-hangya az agytekervenyeim között: tekintettel az sfblogs tematikájra, a nem sf-tartalmaimat idővel átirányítom ide. A magánéleti bejegyzéseket például, vagy a hobbijaimat követő postokat.
Valószínűleg hagyok majd egy linket a hűlt helyükön, ami ide vezet.