42, avagy a pocsékságok kalácsa

Gondoltam, megtervezem a jövő évi olvasmánylistámat.

Már régóta halasztom a dolgot, hiszen nem volt rá időm… izé, energiám, kedvem, satöbbi.

A mandula-, gége-, légcsőgyuszi-kombó kitűnő alkalom arra, hogy az ember gondolkodjon. Hiszen beszélni nem tud. A hirtelen támadt csendben egyszer csak ott kapja magát egyedül, a gondolataival. 

Ez néha kellemes, néha kellemetlen; egy olyan nagypofájú nebáncsvirágnak, mint én, több mint kényelmetlen. Hiszen nekem mindig, mindenről van véleményem és ki is mondom… az esetek túlnyomó részében. Ez egyik igen kedveletlen jellemvonásom.

Talán így a 42(!) felé araszolva ez a kis kényszerű csend nem is olyan véletlen közbejövés.

Sőt.

Úgy hiszem, szükséges rossz az életemben. További közhelyeket megvillantva, a kevesebb több és az igaz dolgok csendben érkeznek fordulatokkal élve, a magam döbbenetesen modoros stílustalanságában, kedvenc, többszörösen, körkörösen összetett mondatom végén a lényeg esszenciáját pár szóba sűrítve: pofán baszott a Zélet.

Hogy tanult ex-kollégám, Holló-Vaskó Péter író, szerkesztő, fordító úr egyik kedvenc szófordulatát idézzem: pofán baszott egy „hatalmas, lucskos ponttyal” mely ponty ama beszédtilalom képében csusszant be az életembe.

Először is, teljesen éneklésképtelenné tett. Ami már csak azért is elkeserítő, mert gőzerővel készülnöm kéne az adventi koncertekre… ez persze privátéleti hiszti. Ami sokkal kínosabb, hogy call center operátori minőségemben munkára alkalmatlanná tett, hiszen a hangom az elsőszámú munkaeszközöm. Eme minőségemben már a sérves betegszabi óta rezeg a léc a fejem felett… munkaadóm nem respektálja a hiányzást, és most finoman fejeztem ki magam. Legutóbb is meglebegtette fejem felett a kirúgatásnak a lehetőségét, tartok tőle, hogy ez újabb hiányzásom végképp felőrli a maradék türelmét is.

Az elmúlt egy hétben volt időm és alkalmam is gondolkodni, miközben Minecraft-blokkokat pakolászva egymásra, szépen gyarapítottam városkámat és még egy brig építését is elkezdtem. (A brig egy hajó.)

Az a jó a virtuális legózásban, hogy a gyöngyfűzéshez hasonlóan, teljesen és tökéletesen kikapcsol. Kissé paradox, tudom, de amikor semmire sem gondolsz, akkor gondolkodsz csak igazán. Esetemben is ez történt. 

Ami elmaradt a harmadik és a negyedik iksznél, az most szépen, fokozatosan beépült a buksimba. Talán tényleg igaz, hogy a 42 a válasz az élet nagy kérdéseire.

Az én csenddel terhelt, személyes 42-m temérdek, kényelmetlen gondolatot hozott felszínre.

Életem elmúlt tíz évének olyan döntéseit, melyek így, utólag végiggondolva, egyenesen vezettek oda, ahol most vagyok. Válás, költözések, felmondások, lemondások és megalkuvások, elengedések és eleresztések. Jelentős különbségeket hordoznak e szavak, és amit rejtenek, lelkem legmélyén posványosodnak, hiszen ahhoz, hogy épeszű maradjon egy ember, egy nő, egy anya, ezeket a traumákat igen mélyre kell ásni. 

A hétköznapok is segítenek ebben a folyamatban. Hiszen olyan fontos döntéseket kell meghozni, hogy mi legyen a vacsora, vagy az ebéd hétvégén, menjek-e fodrászhoz, vagy sem, csak vágatni lesz lóvé, vagy be is festessem, kéne egy új körömlakk, unom a régit, melyik sorozatot nézzem újra, vegyek-e szendvicset a sarki büfében ebédre – van teljes kiőrlésű zsömléből készült szendójuk- vagy ne… és a többi.   

Vannak tényleg fontos döntések is... például, hogy mikor menjek meglátogatni a gyerekeimet. Hülyén hangzik ugye?! Épeszű nő, anya sosem tenné egy polcra ezt a kérdést a körömlakk színének megválasztásával. Hiszen a prioritások egyértelműek, a szociológiai kényszer és a biológiai késztetés mindent felülír, ha a gyerekekről van szó, nemde?!

Nem, sajnos nem.

Az önvédelem, az a szemét, önző, arrogáns, egoista dög az, aki mindent felülír. Ha valami fájdalmat okoz, előbb megpróbálja lekicsinyelni annak fontosságát. Ha nem megy, más dolgokat igyekszik fontosabbnak feltüntetni. Ha ez sem sikerül, elhiteti, hogy valójában minden, amit teszünk, vagy nem teszünk, azért van, hogy megvédjük, óvjuk, kíméljük a feszültségünk forrását. Pedig egy nagy büdös lófaszt.

Az önvédelem egyszerűen kényelmes.

Passzentos, mint a kilencvenes évek sztreccs-szoknyái, rugalmasan követi a lelkünk vonalát. Rásimul a mindennapokra, és ha tükörbe nézünk, se látjuk, hogy a bezárt pocsékságok már dagadoznak. Az önvédelem elsimogatja a puklikat és csillapítja a fájdalmat. Tárháza, szinte, végtelen, mindig van egy újabb fordulata arra, hogy felmentsen. Az a legszebb az egészben, hogy az önvédelemnek igaza van. A túlélés a célja, ahhoz pedig az kell, hogy az ember hétköznapian egyszerű gondolatokkal legyen elárasztva a nap minden percében, hogy a kicsinyke döntések pillanatait monstrummá nagyítva győzze meg magát arról, hogy mindez a szükséges rossz elengedhetetlen része, hogy nem lehet másként. Hiszen nem szabad elengedni, kiengedni. 

Rendes, normális ember alkalmazkodik, nem mutatja ki a fájdalmát, nem terheli a világot a gondjaival, csak a jóra koncentrál, optimista, sosem néz hátra, csak előre, beveszi a leszarom tablettát… satöbbi.

Mindenkinek vannak veszteségei. Ezek sokszor könnyebbek annál, mint amilyennek érezzük őket. Próbáltam én is meggyőzni magam arról, hogy a veszteségeim se nem nehezebbek, se nem elviselhetetlenebbek másokénál. Racionalitásba burkoltam, objektivitással lepecsételtem és kurva mélyen eldugtam. Hiszen a mindennapokhoz nélkülözhetetlen döntések – lásd fentebb- nem engedik az olyan kósza csapongást, mely azonnali csuklós, nyáladzós, száj- és kézremegős, böfögős, gerincölő sírásrohamot eredményez bárhol és bármikor. Mozgólépcsőn, fellépés előtt-közben, munkaidőben, bevásárláskor… Egy rendes, normális ember nem engedheti meg magának azt a léhaságot és fegyelmezetlenséget, hogy úton-útfélen elbőgi magát, összecsuklik, mint egy rongybaba és… és gyászol. 

Magát, az elmúlt éveit, azokat, melyek kimaradtak az életéből, ezért sosem fogja megtudni, milyenek lettek volna. Úgy vesztette el, hogy sosem voltak az övéi.

Gyászolja az elmaradt virrasztásokat, csendes szombat reggeleket, vasárnapi punnyadásokat, az időből el nem lopott, örökkévaló szimbiózisba ölelt pillanatokat: az arcához simuló gyermektenyerek puhaságát, a letöröletlen könnyeket, el nem mosolygott szeretlekanyu-tekinteteket.

Gyászolja a sosemvolt/lesz emlékeket, hiányuk fáj, pedig nem is léteztek soha.

Néha súlyos árat fizetünk a szabadság látszatáért.

De a rendes, normális ember, felelős döntést hoz.

Bezárja a pocsékságait és eljátssza, hogy minden rendben van.

Esetemben ez azt jelenti, hogy beszéltem.

Sokat, sokat beszéltem… és beszélek.

Mindenről.

Minden másról.

És a veszteségek, a döntéseim következményei, melyekről úgy döntöttem, hogy csupán szükséges rosszak, elkezdtek rohadni. Ahogy azt az eldugott, elzárt pocsékságok szokták. Addig-addig győzködtem magam, hogy nincs semmi baj, míg baj nem lett.

Tetszik, nem tetszik, a pocsékságok egyik legjellemzőbb vonása, hogy olyanok, mint a túlkelesztett kalácstészta. Dagadnak, hólyagokat növesztenek, amik aztán kipukkannak. Azonban/de/viszont/deviszont míg a kalácstészta hólyagjaiban csupán levegő van, a pocséksághólyagok olyan mérget gyűjtögetnek magukba az évek alatt, melyek kifejezetten lélekölőek. Az önkezű lélekölés pedig a testet betegíti meg.

Ebben igazi királynő vagyok, Némber1, ha úgy tetszik.

Összeszámoltam, hogy az utóbbi tíz évben mennyi mindent hólyagoztam össze magamnak:

-          sérv

-          rectus diastasis

-          inzulinrezisztencia és annak minden velejárója

-          reflux

-          alagút-szindróma, avagy kéztőcsatorna-gyulladás

-          krónikus arcüreggyulladás

-          visszatérő légúti probémák

-          szétcsúszott gerinccsigolyák

-          tönkrement bokák és térdek

Perverz, önpusztító módon ragaszkodom hozzájuk, hiszen indokolják tehetetlenségem, pedig nem ezek miatt vagyok tehetetlen, hanem a tehetetlenség miatt lettem olyan, amilyen. Magamnak ácsoltam össze a keresztem és cipelem, elhiszem, hogy büntetésem helyénvaló és indokolt. 

Hiszen rendes, normális ember, nő, anya, nem tesz olyat, amit én tettem.

Vagy igen?!

A csendnek van az az idegesítő szokása, hogy amit a felszínre buktat, az mindig igaz. Kivétel nélkül.

A csend a legjobb barátod, leggyűlöltebb árulód, személyes mumusod, hatalmas, lucskos pontyod, az önvédelmi mechanizmusaid megkérdőjelezője, az iránymutatód, az egyetlen, akinek nem tudsz hazudni.

Ő az, aki felébreszt éjszaka, hiszen az az ő otthona, akkor a legerősebb, akkor tud a legjobban érvelni és hatni.

És amikor már ráz a hideg és kiver a víz és csak forgolódsz és mindened fáj reggelre, akkor felkelsz és megírod a 42. születésnapodra azt a posztot, amiben számot vetsz.

Magaddal, a múló éveid eredménytelenségével, az álmaid múlásával, és valóban fontos döntésekkel és következményeikkel, melyek nyomot hagytak a testeden és a testedben.

És rájössz arra, hogy hiába ismered a probléma okát, az még nem a megoldása.

Az önvédelmed persze bekapcsol, hiszen olyan visszacsatolási hurokba kerültél, ami veszélyezteti a nyugalmad látszatát, az éned és identitásod, ezért új feladatot ad neked. Hiszen rettentően fontos összeállítani a jövő évi olvasmánylistát.

Elkezded hát.

Tudod, hogy vannak restanciáid, amiket évek óta megígértél magadnak. A sznobizmusod is hajt, (Mekkora egy hiú ripacs vagy, basszus!) és persze a kíváncsiságod is, hiszen minden lilaságod ellenére csak egy kíváncsi kölyök vagy. 

 Ezért nekiállsz gyűjtögetni.
Akunyin, Vian, Szolzsenyicin, Zweig, Follet, T.H.White, Will Wharton, Jack Vance, Uris Leon, Vidal Gore, McMurtry, Márqez, Kerouac, John Irving, Süskind, Walter Scott, és persze Vámos Miklós, Sumonyi Zoltán és Tamási Áron.

Aztán, amikor készen vagy és ha pasi lennél, állna a farkad a büszkeségtől, hogy fúdefasza kis listát állítottál össze, rádöbbensz, hogy minden egyes könyv, fájni fog valahol, valahogy.
Tudod, hogy fájni fognak a szavak, tudod, hogy sírni fogsz, marcangoló cinizmussal gondolsz arra, hogy sipolyokat gyűjtöttél. Sipolyok, melyek utat engednek annak a fájásnak, ami összegyűlt benned.

Kezelhető és biztonságos csatornát találtál magadnak.
Hiszen a Becéző szavak, a Suttogó, a HullaszTó, az Úton, a Száz év magány mind-mind tökéletes alibi.

Könnyebb kitalált karakterek sorsának mentén gondolkodni, Békásmegyer és Kelenföld között útközben elmerengeni a könyv felett… mint szembenézni a posványhólyagok okozta testi és lelki tünetekkel.

Ha mázlim van, két megálló között valahol, talán feloldozást találok magamnak egy sors-párhuzamban, talán értelmet nyernek az éveim, talán igaziból is elfogadom a döntéseim, nem csak meghozom azokat.

És akkor talán, talán meggyógyítom magam.