Jézus, Mária, Karácsony! avagy adventi gondolatok nem feltétlenül keresztényi köntösben

Évek, ha nem évtizedek óta - saccra kamaszkorom ébredése ideje óta- minden advent idején, ahogy közeledik a karácsony, átgondolom, amit tanultam, amit tudni vélek Róla, akit Megváltónak hívunk és megpróbálom helyre tenni a fejemben és a lelkemben, ki is volt, lehetett ő valójában.

A haragvó Isten fia, a megbocsátó Atyaisten fia, az asztalos fia, az ember fia, a szeretet és megbocsátás prófétája? Vallásreformer? Egy harmadiknaprafeltámadt-csoda? Korát messze megelőző humanista? Filozófus, pszichológus, idealista álmodozó?

Nem is igazán tudok beszélni róla, mert, fogalmam sincs miért mindig elszorul a torkom, ha előbukkan a gondolataim között. Próbáltam objektíven és racionálisan gondolni felőle, de képtelen vagyok rá.

Talán túl mély a keresztény kultúrám kondicionálása, annak ellenére, hogy a fentebb említett kamaszkortól ifjú felnőtt korom közepéig, ráérős kirándulást tettem más vallások, irányzatok, utak irányába, némelyek egy-két elemét lelkiismeretesen gyakorlom is a mai napig. Ha valaki látná, joggal gondolhatná, hogy praktizáló boszorkány vagyok, pedig... de ;) 

No, de vissza a keresztény kultúrkörhöz.

Nem tudom Jézust azonosítani azzal a passzív áldozati báránnyal sem, akinek tanítják őt és azzal az önjelölt, fatalista prófécia-manipulátorral sem, aki szántszándékkal alakította úgy az eseményeket, hogy belőle lehessen a megváltó.

Máig nem tudom, hogy ki lehetett az a szakállas fiatalember, aki leélt harminchárom évet minden különösebb megnyilatkozás nélkül, aztán pár hónap leforgása alatt olyan mozgalmat indított el, ami azóta is embermilliárdok életfilozófiájának vezérfonala, akkor is, ha nem tagjai a keresztény egyháznak, vagy nem követik pontról-pontra annak előírásait.

Naponta követünk el számtalan apró semmiséget, ami nem is tűnik hibának, főleg nem bűnnek és nem is szándékosnak, miközben azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy mások sokkal rosszabbak, sokkal nagyobb és súlyosabb stikliket játszanak meg előre megtervezetten, ami mellett a mi kis ügyeskedésünk, amire az élet és a körülmények kényszerítenek, eltörpülnek.

Pedig, ha mélyen magamba nézek egyetlen igazság fénylik csak fel... nincs olyan, hogy körülmény. A döntés, hogy jót vagy rosszat cselekszem, csak és kizárólag az enyém. Az én felelősségem.

És talán pont ebben rejlik az Ő szavainak nagyszerűsége. A maga idejében és még ma is, tanításai frissek és újszerűek, főleg, ha azt tekintem, hogy mennyire ellentmondanak az ember alapvető természetének.

Egyszer a kisebb nagy fiam, lehetett vagy hatéves, még iskolába sem járt, keresztény nevelést nem kapott, megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hány isten van a világon.

Én azt válaszoltam neki, hogy nem tudom, de szerintem csak egy van, csak különbözőképpen nevezzük, attól függően, hogy éppen melyik aspektusát szólítjuk meg. Erre a gyermekem azt mondta nekem, hogy szerinte három isten van. Egy, aki a világot teremtette és a bolygókat a pályájukon tartja, hogy ne ütközzenek össze, egy, aki a szívünkben lakik, hogy tudjunk szeretni és egy, aki mindenben jelen van. Aznap sokat tanultam a gyerekemtől. :)

Mindig úgy akartam, hogy majd ha a srácaim szeme kinyílik a világra és megéltek pár sorsfordító pillanatot, majd ők eldöntik, milyen felekezethez, egyházhoz szeretnék igazítani életük vezérfonalát.

Nem mondom, hogy a srácomból hithű keresztény lett, mert nem.

És bevallom, nem tudom, hogy olyan mélyen érinti-e bármelyik srácomat is a keresztény misztérium bármely pontja, mint engem, aki szintén nem kaptam vallásos nevelést. Csak azt tudom, hogy örülök, hogy a gyermekemből gondolkodó ember lett, önálló világképpel, saját úttal, saját gondolatokkal. Ha nehéz is lesz neki bejárni a választását, bízom és remélem, hogy megbirkózik vele. Én magam találtam meg az utamat Őhozzá, neveztessen bármilyen néven is, ugyanakkor számomra Isten és Jézus két teljesen különálló lény, nem is beszélve a Szentlélekről, és érdekes módon, sokkal inkább tudom körvonalazni, magyarázni isten vagy a szentlélek mibenlétét akár logikus-tudományos szempontból, mint Jézusét.

Ő a titok. 

A racionális, objektív énem tényekkel és adatokkal próbálja cáfolni a szubjektív énem. A legszebb, hogy pompásan megfér bennem többféle világkép. Az is, hogy Jézus csak egy ember volt, aki a véletlen vagy szándékkal alakított körülmények következtében vált az utókor számára azzá, ami lett.

De az is a világképem része, hogy Ő valami több volt ennél és nem valami transz/poszthumán magyarázat szerint; semmi sci-fi vagy misztikum nincs a dologban.

Pont attól volt több, hogy azzá mert válni, ami volt.

Önmagával megbékélt, ösztöneit, késztetéseit elfogadó, beolvasztó, nem azok ellenében, hanem azokkal együtt formálódó emberré, akiben volt bátorság másokat is megtanítani arra, hogyan tanuljanak meg együtt élni önmagukkal.

Ez most úgy hangzik, mintha ő lett volna az ókor Müller Pétere vagy Coelho-ja, de azért ennél jóval árnyaltabb a kép. :)

Egy olyan világban, ahol a hétköznapok kemény munkával teltek és nem igazán volt remény egy jobb életre, Jézus megmutatta, hogy másként is lehet élni, függetlenül a körülményektől. Hogy lehetsz boldog akkor is, ha nem vagy gazdag, lehetsz elégedett akkor is, ha semmid sincsen. 

(Tele lett a világ boldog és mosolygó emberekkel, ami minden politikai hatalom számára veszélyes! :D )

Talán pont ezért fordulunk hozzá támaszért és vigaszért még mindig.

És nem úgy, mint Istenhez, akit általában vádolunk, hogy miért tette velünk ezt vagy azt, akitől általában azt kérjük, hogy tegye jobbá, tegye mássá, adjon ezt, adjon azt, satöbbi. Isten felől cselekvést feltételezünk és azt várjuk, hogy helyettünk cselekedjen.

A vele való kapcsolatunkban passzívak vagyunk. Talán, mert ő amolyan mindenható apafiguraként él az eszmerendszerünkben, akit szeretünk és félünk egyszerre, amolyan omnipotens pátriárka, akinek egyetlen szemvillanásától birodalmak omlanak össze, vagy emelkednek fel, egész galaxisokat működtet vagy éppen világokat teremt hat nap alatt. :)

Jézushoz viszont útmutatásért fordulunk. Tőle nem azt várjuk, hogy oldja meg a problémáinkat, hanem azt, hogy mutassa meg, hogyan cselekedjünk mi magunk.

Máriával való viszonyom talán a legbensőségesebb, minden bizonnyal, mert nőnek születtem. Róla még annyira se tudok beszélni élőszóban, mert rögtön bőgni kezdek :D

Minden alkalommal, amikor Mária-himnuszt énekelünk valamelyik kórussal, hálát adok, hogy nem magyarul kell énekelnem. Latinul el tudok vonatkoztatni a jelentéstartalomtól annyira, hogy ne sírjam el magam nyílt színen :D

Nem tudom, hogy más asszony, más anya hogyan viszonyul Máriához... én akkor nyíltam ki hozzá először értelemben, amikor gyerekkoromban láttam egy műsort a Pietáról.

Ez nem sokkal azután történt, hogy édesapám kitapétázta a panellakásunkat újsággal. Nagyrészt IPM-magazinnal, de voltak más újságokból kiemelt és falraragasztott képek is. Közvetlenül az ágyam mellett fejmagasságban volt egy kép. Egy nőalak az ölében tart egy férfialakot. A mozdulatlanságba dermedt fájdalom arra késztetett, hogy minden este megsimogattam a nőalak arcát, hogy ne legyen annyira szomorú. Ez rituálévá vált végül, teljesen elkoptattam szegény asszony arcát.

Aztán jött a műsor a tévében és megtudtam, hogy a kép a falon a Pieta. 

(Akkoriban még nem volt wikipédia, így később a könyvtárban bújtam a könyveket és életemben először elolvastam a Bibliát.)

Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet, ha valaki elveszti a gyermekét. Szörnyű volt, de meg se közelítette azt az érzést, amikor az első gyermekemet vártam és a munkahelyemen, a kórházban, ahol dolgoztam, hasba rúgott egy beteg.

Rettegtem, zokogtam, tehetetlenül markoltam a hasamat... és életemben először imádkoztam.

Nem Istenhez, nem is Jézushoz...

Máriához.

Hogy tartsa meg a gyermekemet, hogy óvja meg őt és engem. Akkor és ott egy merő fájdalomgombóccá kuporodva önző ösztönöm legmélyebb bugyrából felcsuklottam az első szavakat, amiket nem élő személyhez intéztem, hanem egy majd kétezer éve halott asszonyhoz, egy anyához, aki elvesztette a fiát. 

Azt hiszem az anyaságnak van egy olyan aspektusa, amit mi nők nem igazán szeretünk bevallani, mert roppant nőietlen, ellentmond a szociobiológiai kondicionálásunknak. Mindent és mindenkit felülíró ösztön, ami a legszelídebb nőből is vérengző vadállatot csinál. A gyermek védelme, a nőkből általában kihozza az ősembert, puszta kézzel képesek lennénk cafatokra kapni bárkit és még élveznénk is.
A világirodalomban és a képzőművészetben az anyaság ábrázolása mindig magasztos vagy fájdalmas, mostanság kezdenek feltünedezni a humor oldaláról közelítő megnyilvánulások, de a társadalmi közmegegyezés szerint egy anyuka akkor is kedves, szerény, szelíd és csendes... és mindenekelőtt önfeláldozó. 

Pont, mint amilyennek Máriát ábrázolják a bibliai források óta.
De én tudom valahol a zsigereim, ösztöneim legmélyén tudom, hogy Mária legalább annyira felzaklatott és dühös volt, mint bármelyik mai asszony lenne, akitől erővel elveszik és el is veszejtik a gyermekét.
És amikor a Pietát látom, nem a szelíd és kedves Máriát látom, nem csupán egy anyát, aki a fiát gyászolja.
Egy nőt látok, aki mindent elvesztett. Nemcsak a fiát, de önmagát is. A Pieta fájdalmas magánya, minden magasztosságtól mentes, pőre gyásza túlmutat a puszta veszteségen.
Mire Mária a karjába foghatta halott fiát, addigra már átment minden fázison.
Az őrjöngésen, a síráson, a testet meggyötrő, vulkánként kitörő harag és gyilkos düh elmét és lelket pusztító áradásán, a tehetetlenség kíméletlen rohamain, túl a mélyen átélt átkozódáson.

A Pietán Mária már nem sír.

Csak tartja a fiát üresen, száraz szemmel, meggyötörve és összetörve és tudom, hogy akkor és ott már semmit sem érez.

Talán pont emiatt lett ő az én legfőbb, személyes védőszentem. Ő, aki túlélte a legnagyobb vesztességet, ami egy asszonyt csak érhet, ő lehet az, aki igazán megért, aki nem csak meghallgat, nem egy kívülálló harmadik személy.

Azt hiszem ezért alakult így, hogy én karácsony közeledtével nem pusztán Jézus születését ünneplem... és most ne menjünk bele vallásfilozófiai, vallástörténeti vitába arról, hogy mikor is született pontosan, és miért tették születésének napját egy a téli napfordulót megszentelő,  nyilvánvalóan  pogány ünnep idejére, és hogy maga a karácsonyfaállítás is egy pogány szertartásból ered - hanem Máriát és a hagyományos női szerepet is.

Némi humorral gondolok arra, hogy én, aki mindig kézzel-lábbal hadakozom a nagyvolumenű sütögetés-főzőcskézés ellen - szeretek sütni-főzni, de bizony, bevallottan egy lusta dög vagyok- karácsonykor egész nap konyházok. Tényleg egész nap. 
Az egész évben körültekintően és előrelátóan mellőzött/elkerült archetipikus/hagyományos női mintát ezen az egy napon szentelem meg azzal, hogy méricskélek, keverek, izzadásig gyúrok, nyújtok, hajtogatok, fűszerezek. 
Szó szerint, mint egy boszorkány a konyhájában.
Szigorúan egyedül.
Folyamatosan égő tűz mellett.
Annyira elmélyülök benne, hogy kifejezetten zavar, ha beszélnek közben hozzám. Csak és kizárólag én magam szakíthatom meg a klauzúrámat, hiszen a karácsony az én varázslatom, az én különleges, nyomokban keresztény misztikumot és pogány tűzvarázslatot tartalmazó dinamikus meditatív ünnepem; lelkemben szimbiózisban élő, elválaszthatatlanul összefonódott aspektusai a világképemnek. Az én különbejáratú magánszertartásom, amikor félreteszem a lustaságom önzését, énem minden tiltakozását, az egóm és arroganciám, és önszántamból teszem azt, amire egyébként nevelt mind a családom, mind a kultúrám.

Az én karácsonyom a sötétség és világosság találkozása, annak minden szintjén. Olyan ünnep, amikor a konyhámban az egész napos kemény munkával kiizzadom magamból az év minden rossz gondolatát, elégetem, kiégetem, lemosom magamról, Megtisztulok fizikailag, lélekben és szellemben elmélyülve abban a tevékenységben, mely az élet egyik legnagyobb szentsége: ételt teszek az asztalra. De nem csak úgy hétköznapiasan és mellékesen, nem. A hétköznapi főzőcskében és tálalásban lehet szeretet, de hiányzik belőle a mágia, a transzformáció. Nem gondolunk bele teljes mélységében abba, amit csinálunk, csak tesszük. Maga a gondolat válik táplálékká, ezért igazán sosem szabadna rosszkedvűen, fásultan, muszájból nekiállni sütni-főzni. ( Nem akarom erre fogni azt, hogy miért nem szeretem a konyhagályát, úgy általában, annyira nem vagyok lila; pusztán csak lusta.)
A szeretetem, a tisztaságom, jókedvem, belegyúrom a süteményekbe, belefőzöm az ételekbe, így osztom meg magam a családommal.
De csak és kizárólag az után, hogy előbújtam a boszorkánykonyhából :)

Most pedig, hogy így összeszedtem a gondolataimat, nekiállok megtervezni a karácsonyi menüt, hiszen idén IR-síteni kell azt, amiből én is enni akarok, tehát nem válogathatok össze karácsony előtt egy nappal egy random menüt.