A következő mondatok felületes szemlélő számára azt az érzetet kelthetik, hogy rinyálok. Valahol talán igen, de azt hiszem az 1999 óta tartó okom elég alaposan felhatalmaz némi-nemű "hisztikére". Meg dühre és elkeseredettségre...
Mindenesetre, ha rinyálásként gondolnak a szavaimra, akkor a következőt javaslom; fogják a legszűkebb nadrágjukat, amit már csak háton fekve, gerincoszlopig behúzott hassal tudnak csak begombolni, cipzárazni és vegyék fel. Éljenek benne csak egy napig. Álljanak, üljenek, egyenek, igyanak, dolgozzanak, takarítsanak, közlekedjenek, táncoljanak, sportoljanak benne.
Tilos kigombolni, kicipzárazni, pocak alá tolni.
Aki csak egyszer is volt már hiú életében és megpróbált egy régen kihízott nadrágba belebújni, az tudja azt, hogy milyen érzés kalodába zárt kismedencével mozogni, hacsak egy percig is.
A különbség az, hogy az én kalodám nem kívül van, hanem belül, a hasamban; hashártya, belek, belső szervek és szalagok kusza, kemény és szívós kötelékkel egymáshoz rögzítve és nem egy percig hordom.
Nem tudom levenni, nem tudok utána egy nagy levegőt venni és megkönnyebbülten belebújni a saját méretemre szabott nadrágba.
Jelenleg az is gondot okoz, hogy egyedül felüljek... ha már állok, akkor oké, ha csigatempóban is, meg-megállva, de tudok közlekedni.Tapasztalataim alapján, ilyenkor körülbelül fél -egy órám van arra, amit csak állva lehet elintézni - pl. mosogatni, vagy főzni, mielőtt megint annyira elkezdek fájni, hogy muszáj lefeküdnöm. Ezután megint több órás, gyógyszeres-forróvizes palackos konzervatív terápia következik. Attól függően, hogy milyen lelkiállapotban vagyok - nagyon elkeseredett, vagy csak kicsit - próbálom elterelni a figyelmemet. Általában rajzolok, több-kevesebb sikerrel. De néha csak bambulom a párnám csücskét.
Néha sírok, és nem feltétlenül a fájdalom, hanem a tehetetlenség miatt. Néha elképzelem, hogy belemarkolok a hasamba és kitépem magamból, mert még az is jobb, mint vége-hossza nélkül fájni.
Pár hónapja voltam utoljára orvosnál, ahol is annyit mondtak, hogy tanuljak meg együtt élni a fájdalommal, vagy, menjek szteroid injekcióért a fájdalomambulanciára... mert hogy olyan is van ám.
Kedves teljesen elképedt azon, hogy egy, sőt, több orvos is ilyesmit teljes lelki nyugalommal képes és ki is tud jelenteni.
Hogy egyáltalán van hozzá képe...
Szedjen gyógyszert, szokjon hozzá, majd a szervek megtanulják a helyüket, tanuljon meg vele együtt élni...
Hát, azóta is tanulom.
Nem túl sok lelkesedéssel, de sajnos egyre intenzívebb a tanfolyam.
Az elmúlt kb. 16 évben hol rosszabb, hol jobb volt. Az első császármetszés után négy évvel kapott el az első roham... konkrétan leszálltam a buszról és azzal a lendülettel el is ájultam.
Megjártam a góckutatást, sebészetet, nőgyógyászatot, fül-orr-gégészetet, szemészetet, nem maradt olyan luk a testemen, amit ne inzultáltak volna mélyen és alaposan az orvosdoktorok, ám nem ezért volt megalázó, hanem azért, mert a sebész szó szerint leráncigált a vizsgáló asztalról a karomnál fogva, a kezembe nyomta a ruháimat és kibaszott a folyosóra azzal, hogy neki nincs ideje hisztis nőkkel foglalkozni.
Jelzem a bugyim és a nadrágom a térdemig letolva, büszkeségem romokban, én meg a fájdalomtól kétrét görnyedve totyogtam a vécébe rendbe hozni magamat.
Azóta eltelt egy kis idő, lett még két gyerkőcöm és velük két újabb császármetszés hagyott nyomott rajtam, bennem.
Mindkét alkalommal elmondta az orvosom, hogy tele van a hasam belül letapadásokkal. Az utolsó császármetszés során negyvenöt percbe került bejutni a gyerekig, szó szerint rázkódott alattam az ágy, ahogy a doki nyiszálta az összenőtt szöveteket.
Azóta pedig szépen, lassan újra összenőttek odabent azok a szervek, szövetek, amiknek egyébként rohadtul nem kéne ennyire szorosan egymás társaságában tartózkodniuk.
Sok vicces dolog történt velem ez idő alatt.
Például, csak úgy tudok tüsszenteni, vagy, köhögni, ha leszorítom a hasamat. Imádnak az emberek, amikor a nyakukba, arcukba fröccsentem a privát bacikolóniámat.
Az is mókás, amikor minden átmenet nélkül összeesek a mozgólépcsőn, aluljáróban, vagy kiejtek mindent a kezemből és, mint a tragikus hősnő a filmekben térdre rogyok a hasamhoz kapott kézzel és nyögök-sírok, mint akit most szúrtak gerincoszlopon... előröl.
Tisztára kandi kamera. Legalábbis azon a lassított felvételen, amin én szemlélem az eseményeket. Mert egyébként rohadt gyorsan történik minden, ám miközben dolorgubanccá változom, valahol, valaki odabent hideg-rideg objektivitással elemzi azt, amit a szemem kamerája rögzít.
Látom a rémületet az arcukon, ahogy fröccsennek szét az utamból, húzzák el előlem a gyerekeiket... és totálisan be vannak rezelve attól, amit látnak. Általában azt hiszik, hogy részeg vagyok, vagy éppen elvetélek. Vagy a kettőt együtt.
Sőt, én magam vagyok a legújszuperebb vírusgazda, amivel a bevándorlók megtámadják a hont.
Egy alkalommal éppen a koncert közepén kapott el, amikor éppen Mozart Ave verum corpumot énekeltünk az Örökifjakkal. Ott álltam az első sorban és arra koncentráltam, hogy lehetőség szerint ne "élő egyenesben" csesszem szét a kórus fellépését. Mosolyogtam, ahogy csak tudtam, tényleg, mindent beleadtam... aztán a szünetben eltipegtem mosdóba, ahol is kis híján rácsavarodtam a fajanszra kínomban, ahogy próbáltam összegömbölyödni... bőgtem egy sort- oké, nem igaz, mert kettőt-, aztán tripla löketet toltam az arcomba az ibuprofenből.
És visszamentem mosolyogni és énekelni.
Ez a mostani kör szombat délelőtt kezdődött a kettes metrón... és azóta sem múlik.
Szóval, tanulok együtt élni a fájdalommal.
Azt sajnos egyik orvos sem mondta meg, a majd húsz év alatt, amióta ez az állapot tart- hogy mit tegyek, ha teljesítménybérben dolgozom, de nem tudok dolgozni menni... én se igazán hinném el magamnak, ha egymás után sokadszor is arra hivatkoznék, hogy bocs, fáj a hasam... pedig tényleg.
Egyik sem mondta, hogy mit tegyek, ha emiatt elveszítem a munkámat...
Egyik sem mondta, hogy mit tegyek, ha a 11 éves fiam segítsége nélkül a vécéig sem tudok elmenni, bekötni a cipőfűzőmet, ha mégis kimegyek az utcára az emberek közé...
Egyik sem mondta, hogy az önéletrajzaimba, amiket el szoktam küldeni ide-oda, vajon beírjam-e, hogy milyen egészségügyi problémával küzdök, és ha nem írom be, akkor az elhallgatásnak számít-e és van-e büntetőjogi következménye, ha a fájdalom miatt nem tudok koncentrálni és esetlegesen olyan hibát vétek a munkám során, amivel anyagilag, erkölcsileg etc... megkárosítom a munkáltatómat... ugyanez pepitában, ha csak begyógyszerezve tudok dolgozni menni...
Egyik sem mondta, hogy az állapotommal való együttélésnek nincs alternatívája, mert a fájdalomcsillapító nem mulaszt, csak ideiglenesen enyhít, és az alkohol is csak ideig-óráig üt ki, ha eleget iszom.... - és most a neveltetésem és az általánosan elfogadott erkölcsi normák szerint most kéne hamut szórnom a fejemre eme kámingáut okán - a fájdalomcsillapító+pia együtt is csak fél napra tünetmentesít, de hosszútávon ez a kombó viszont garantáltan tönkretesz...
Egyik sem mondta, hogy "a tanuljon meg vele együtt élni" az valójában azt jelenti, hogy ők azok akik tehetetlenek és mivel ők azok, ez engem is azzá tesz.
Mert ők szépen hazamennek és élik tovább az életüket, én csak egy számmá válok az ambuláns naplóban.
Én leszek az, aki egy tüsszentés után is a falat kaparom, én leszek az, aki mások segítségére szorulok a legapróbb dolgokban is... és én vagyok az is, aki rádöbben arra, hogy a fájdalom a legmagányosabb érzés az egész világon.
És még csak nem is ez a legrosszabb az egészben...
Piszkosul rossz nézni, hogy azok, akik szeretnek és aggódnak értem mennyire megviseltté válnak miattam.
És persze elkezdhetnék hazudni, hogy jól vagyok... igen, már sokkal jobban vagyok... és egy időben csináltam is, de mindig lebuktam.
Elárul az, hogy milyen erősen kapaszkodom a segítő kezekbe, vagy hogy hajnali háromkor még ébren vagyok, mert a fájdalom ébren tart...
Kimerült vagyok fizikailag és lelkileg is.
Belefáradtam a fájásba, abba, hogy a munkáltatóimnak bizonygatom, hogy nem kamulok, belefáradtam abba, hogy elmagyarázzam, miért is fáj a pocim és miért nem tudom megoldani annyival, hogy beveszek egy gyógyszert.
Most, miközben ezeket a sorokat írom is fájok és ha nem fájna a nevetés, hát kiröhögném saját magamat, hogy mennyit szöszmötölök egy kurva poszton, ami rohadtul nem visz előrébb, sőt, csak rosszabbul leszek, mert ha kitettem a pontot, valahogy vissza kell kászálódnom az ágyamba és .... ja, nem előbb a fürdőszobába, ahol olyan forró vizet engedek a palackomba, amit már a kezem-bőröm is csak sziszegve visel el, de a fájdalom enyhül tőle.
Szóval, akkor tsóközön és csakazértishetykeség.
A többi meg le van szarva.
Megtehetem, hogy a szar is le van szarva, bizonyított tény, hogy a krónikus fájdalom agresszióba szok' torkolni.
Mivel ütni képtelen vagyok, így verbálisan leszek genya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése