Álmomban egy régi város sárgás kőlapokkal fedett tengerparti piacán jártam.
Sárgásfehér várfal emelkedett tőlem jobbra, óriási kosarakban barack, mézszínű szőlő és narancshalmok gömbölyödtek alatta-mellette, ponyvás, kis bódékupacok előtt hosszúszoknyás, kendős asszonyok fecsegtek, kisgyerekek szaladgáltak mezítláb, egyszál, hosszú ingecskében. Hosszú asztalokon halak és herkentyűk csapkodtak, szivárványos kelmék barátkoztak az enyhe széllel, ökrös és lovas szekerek nyikorogtak, mellettük hosszú, színes köpönyegbe burkolt, szakállas férfiak bandukoltak, talpam alatt kő és kavicsmorzsák...
De tőlem balra csendes és nyugodt, sötétazúr, szinte feketevizű tenger mosta finoman a kikötő magas falát.
Hajnal lehetett még, valamikor kicsivel napkelte után, amikor a színek már ragyogni kezdenek de a pára még ott remeg a víz felett.
Nem messze a kikötőtől egy kis sziget-félszigetszerűségen kerek, sosemlátottmélyzöld lombú, feketésbarna törzsű fák susogtak, kis evezős csónakban embereket láttam ide-oda haladni, akik a portékájukat, halászzsákmányukat szállították a piacra, mozdulataik nyomán vízcseppek csendültek, zöldet, türkizt, azúrt játszottak a napfényben.
Nem tudom, milyen nyelvet beszéltek az emberek, csak azt, hogy értettem a halászok édes-bús énekét, ami az ódon városról szólt, fényéről és elcsendesedéséről, egy valamikori nagy birodalom halványuló dicsőségéről... és persze a halakról, meg a piacról, ahova egyre kevesebb kereskedő érkezett immár.
A piac és a tenger illata olyan friss volt, hogy szinte harapni lehetett...
Ott, ahol a kikötő a tengerbe zuhant meredeken, óriási kőgolyók és vaskarikák elkopott, elrozsdált maradványai suttogtak halkan a rég elporladt, süllyedt tengerjáró hajókról, a csendesnek és békésnek tűnő tenger hirtelen haragjáról. Messze-messze hegyek magasodtak, az egyik hegyoldalból egy sziklakolostor falai bújtak elő óvatosan, mintha attól félnének, hogy egyszer csak lepottyannak.
Ahogy bandukoltam és gyönyörködtem, azt kívántam, bár lehetnék festő, hogy mindezt a szépséget vászonra dolgozva megőrizzem... és akkor eszembe jutott, hogy dehát van nálam mobiltelefon, gyorsan lőni kéne pár képet.
Ám, ahogy elővettem a mobilomat, a színek, az illatok, a formák, mind, mind halványodni kezdtek, elmosódott, szürke masszává olvadt egymásba minden és hiába kaptam utána gondolatban, hogy még egy kicsit, csak még egy kicsit hadd lássak belőle, eltűnt minden...
...és ott maradtam a mobiltelefonommal egy nagy száraz és üres semmi közepén, egyedül.
Bárhol és bárhova is kaptam betekintést, abban az időben, akkor és ott, nem volt olyan, hogy mobiltelefon. Szinte anakronisztikusan eretnek gondolatom kiszakított onnan.
Legközelebb, ha arra járok, festővásznat és ecsetet álmodok magamnak, hátha több szerencsém lesz.
Az már ébredés után jutott eszembe, hogy poénból, de megkeresem azt a várat, a sárgásfehér falait, a sziklából kiurgó kolostort, a régi kikötőt, ott, ahol szinte feketének tűnik a tenger vize... És legnagyobb meglepetésemre találtam is egy régi települést, ami szinte a megszólalásig hasonlít az álmomban látotthoz.
A Trapezunti Császárság (1204-1461) székhelye, az időszámításunk előtt is lakott Trabzon - vagy Trebizond, Trapezunt, Trapezusz- a mai Törökország északi területén fekszik, közvetlenül a Fekete-tenger partján. Mellesleg Szigetvár testvérvárosa. (Szulejmán Trabzonban született és Szigetvár ostrománál hunyt el.)
Innen nem messze - 45 km- található a Sumela-monostor, ami 1200 méter magasból kukkant le a völgyre. I.sz. 386-ban alapították Theodosius császár idejében, jelenlegi formáját a 13-14.században nyerte el, azaz a Trapezunti császárság fénykorában.
Botorság volna azt gondolni, hogy álmomban éppen pont Trabzonban, depláne a 15. századi múltjában jártam, ám tény, hogy soha a büdös életben nem voltam Törökországban, erről a városról és a Trapezunti császárság rövidke tündökléséről is csak most olvastam. Racionálisan, objektíven gondolva, emléknyom is lehet-ne az álom. Ha volna bármilyen emlékem, ami csak nyomokban is hasonlít az álmomhoz.
A tengert ugyanis csak egyszer láttam Horvátországban Krk szigetén, ahol a falakat kékre vagy hófehérre festik és a legmagasabb pontja is csak ötszázvalahány méteres dombocska. Bár tény, hogy az Adrián csak úgy hemzsegnek a szigetecskék, de az Adria vize világosazúr, néha szürkéskék. Nem fekete.
Igyekszem a valóság talaján maradni, de az álom... az akkor is gönyörűségesen jóillatú volt. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése