Higyjétek el, ha én mondom, nem kicsit fájdalmas az ilyesmi, főleg a hiúságomnak volt nagy pofon, elvégre kicsit túldimenzionáltam a saját fontosságomat.
Aztán egyszer csak, mintha minden kristálytisztán világossá vált volna. Én, meg a nagy beszólásaim, a namajdénmegmondomafrankót-posztjaim... igen, nekem fontosak voltak, de ha jobban belegondolok, teljesen feleslegesek. Ahogy egy ismerős felhívta rá a figyelmemet, mentális környezetszennyezést végzek.
Végül is igaza volt.
Így aztán úgy döntöttem, hogy szépen kisétálok facebookos közösségből, poszt előttem poszt utánam, és
"Talán eltűnök hirtelen,
| akár az erdőben a vadnyom. |
| Elpazaroltam mindenem, |
| amiről számot kéne adnom. |
| Már bimbós gyermek-testemet |
| szem-maró füstön szárítottam. |
| Bánat szedi szét eszemet, |
De rájöttem, hogy nem törölhetem csak úgy a profilomat, egyrészt mert technikailag lehetetlen, pusztán csak inaktívvá lehet tenni, felszámolni csak úgy tudnám teljesen, ha 2010 februárjáig, azaz a reggelésemig visszamenőleg mindent eská törölnék a kicsi kacsómmal.
Csak hát ugyi, egészen más egy hirtelen felindulásból elkövetett virtuális öngyilok, egy fejbedurrantott facebook profil, mint egy precízen, aprólékosan végrehajtott sebészeti beavatkozás, egy kvázi-viviszekció, mely során rétegről-rétegre le kell fejtenem ama virtuális identitás összesfajta bőrét-szőrét, aztán kibeleznem és végül megölnöm. Meg kellene szabadítanom az emlékeitől, jóktól és rosszaktól egyaránt, a nevetősektől, a sírósaktól, az őrültektől, a filózósoktól, az emelkedettektől éppúgy, mint a földhözragadtaktól. El kell vennem tőle a barátait, mert azért vannak, azokat, akik úgy egyébként az égegyadta világon semmiről sem tehetnek, depláne van pár munkacsoport és zárt közösség, ahol mint tag vagy admin felelősséget vállalt.
Na, innen nézvést már egészen más a leányzó fekvése.
És most itt állok, ülök, fekszem, vagyok - félig sem elégedetten a vacillálásommal. Mert az arroganciám szerint nagy ívben szarnék bele mindenbe és úgy eltörölném azt a bizonyos profilt, mint a sicc. De aztán szembejön egy fotó, egy hozzászólás, egy kedves szó valamelyik poszt alatt és... szégyen, nem szégyen, sírhatnékom támad.
Eszembe jut Chris Lampart barátom, akivel a facebookon hozott össze a Star Trek iránti közös rajongás és akit tavaly januárban halálra gázolt valaki. És eszembe jut, hogy annak a személyesen sosem ismert, végletekig bolondos, néha marijuana mámortól bódult igazi badass fazon, ám virtuális barátként oly segítőkész embernek az édesanyja azóta is vezeti Chris facebook profilját, mert annyi, de annyi embernek volt ő fontos, annyi és annyi ember életében hagyott nyomot. Az enyémben is. Pedig sosem láttam, sosem fogtam a kezét, nem szagoltam a haját és sosem rúgtunk be közösen egy görbe estét csapva valamelyik blues bárban akár Pesten, akár Ithaca-ban.
És elszégyellem magam. Nem azért, mert megint túldimenzionáltam a saját karakteremet életem incifinci tragikomédiájában. Nem.
Azért szégyellem el magam, mert tényleg van néhány olyan ember az életemben, akiknek ez a bolondos, hirtelenkedő, csapongó, nagypofájú nebáncsvirág, ez a drámakirálynő tényleg hiányozna.
Páran közülük az ország más részén élnek, sőt, néhányan nem is ebben az országban, hanem a világ másik felén.
Így aztán nem a facebook profilomat teszem inaktívvá, hanem a facebookos jelenlétemet.
Legalábbis minimalizálom.
Két okból tartom meg a profilt, hogy lássam, mi történik veletek, barátaim és... izé... töredelmesen bevallom, hogy a vonatos, meg néhány farmos játékkal egész jól haladok, szóval, értitek na. ;)
A saját kikívánkozó agymenéseimnek ezután, a blogjaim fognak helyet adni... pont úgy, mint a facebook profilom születése előtti években.
Mert blogolni jó :)
Akkor is, ha csak öten-hatan olvassák.
Talán jókedvet csinál, talán felráz, talán hagy egy incifinci kis nyomocskát arról, hogy...
...vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése