Az alábbi bejegyzés nyomokban durva szavakat, profán kifejezéseket tartalmaz, az arra érzékenyek kérjék ki pszichológusuk, lelkipásztoruk, mentoruk véleményét. Mivel a továbbiakban bizonyos tabuk döntögetve lesznek, a poszt fogyasztása nem ajánlott patyolatlelkűeknek, nebáncsvirágoknak.
Belépés csak saját felelősségre!
Ezer éve nem jártam erre.
Az indokokkal nem terhelnélek, talán majd egyszer megosztom Veled, kedves Olvasóm... jut eszembe, ugye nem baj, ha tegezlek?!
Tudod, így valahogy közvetlenebb a hangnem, és ha neked vagy nekem nem tetszik valami ebben a piszkosul szabad országban, a tegezés jogán simán elküldhetsz, elküldhetlek a jó büdös francba. Mindez ugyan elegánsabb, trendibb, sőt, baszottul vintage magázódva, azonban sokkal őszintébb és átéltebb a fíling, ha per tu tesszük mindezt.
Na de félre a mellé dumával, ott tartottam, hogy ezer év és satöbbi...
Az ok, amiért újra billentyűzetet ragadtam, az, hogy hellyel-közzel tudományosan fantasztikus szakácskönyvet szándékozom írni.
Höhö, no persze, még gasztroblogom sincsen, hogy jövök ahhoz, hogy szakácskönyvet írjak, ha csak virtuálisat is?!
A válasz a divertikulitisz nevű nyavalya, ami pedig egy divertikulózis nevű másik nyavalya 5.1-re peccselt ápgrédje, olyan finomságokkal megrizikózva, mint akut hasi katasztrófa, szepszis, és/vagy egy kurva nagy szemfedő egy korántsem virtuális koporsón.
Profánmód kifejezve a szervezetem nekiállt végrehajtani az Opus magnumot, csak éppen nem a magasztosabb úton, mint Szepes Mária, hanem csak mint Jodorowsky a Szent hegy című filmben - azaz a szart arannyá változtatva-, azonban közbejött némi gikszer, és a folyamat abbamaradt valahol a kezdeteknél, kitasakosodott bélrendszerem bodros, szagos kis redőiben.
Rohadt mázli, hogy nincs szagos poszt, nem igaz?
Logikus a kérdés, hogy de mégis milyen módszerrel tettem szert eme cseppet sem kellemes betegségre, depláne nem gógyíthatóra?
Az úgy esett, hogy az elmúlt hat-hét év alatt a két végén égetett gyertyám piszkosul fogyásnak indult.
Az említett időszakban ölég csúnyán kizsaroltam a szervezetemet mind fizikailag, mind lelkileg, mind mentálisan... ehhez kellett sok-sok évnyi rendszertelenség.
A recept a következő:
- simának tűnő válás után pöpecül benyalt önhipnózis: egy fedél alatt is lehet élni az ex-szel a gyerekek érdekében /hat év távlatából lelkiállapottól függően sírva röhög, vagy röhögve sír/
- napi két óra alvás
- napi két doboz cigaretta
- napi öt kávé
- naponta egy tányér leves, vagy az sem, aztán az egész hetes nemevés után oltári nagy zabálás hétvégente
- napi nyolc óra munka
- napi nyolc óra "mert haver vagyok, ezt megcsinálom neked" , és/vagy szívszerelemből végzett nonprofit elfoglaltság
- napi másfél órányi vendégeskedés időjárásfüggően fagyott vagy katlanosodott vasúti kocsikban, peronokon, máv, én így szeretlek mottó alatt
- napi majd egyórányi faszoskodás ugyanilyen paraméterekkel a békávé járatain
- kétévnyi egyéjszakás szerencsétlenkedésekből kinövő lélekrohasztó önutálat
- szerelem, belobbanás, szakítás, hervadás
- újabb kétévnyi "istállózás váltott lovakon"
- három év alatt hétszeri költözködés
- talajvesztettség, céltalanság, életmóddá rögzült kóbormacskaság
A szabadidő is eltelt valahogy, rendszerint blogolással, internetes szörfözéssel, online szerepjátékkal, énekkel, Rocktogonos tombolással, szexszel, random piálással.
Na jó, ez az utóbbi három nem napi rendszerességgel, hanem saccperkábé átlagolva éves szinten hetente egyszer, ami valljuk be nem éppen sok, ha azt nézem, hogy mellette mennyit güriztem.
Közben átmenetianyuvá váltam, de hogy ez mit jelent, arról
majd máskor.
Megígérem, hogy olyan őszinte, és sallangtalan leszek, amennyire csak az a nő tud lenni, aki szinte mindent elvesztett már,
amit valaha fontosnak érzett, ergo ívesen köp arra, hogy mit szól hozzá a tükörképe, a rokonai, barátai és egyéb üzletfelei, az egyébként jófejnek tűnő új pápánk, ezen kívül a továbbiakban plebsként említendő, szabad állapotában,
szobahőmérsékleten szürke masszaként avagy marhaként kóválygó, hömpölygő
tömeg: hőn szeretett vezérünk, a konzervatív jobb, a liberális bal, vagy tökömtudja melyik oldal mellett oszlopot verő, zászlót bontó, melldöngető.
Mindezután, amikor végre rendeződni látszódott a magánélete, és kezdtem megtalálni magamat újra, jött egy-két-három pocakfájással töltött hónap, majd egy jó huszonnégyórás kórházi tartózkodás után a diagnózis ami gyökerestül kifordította az életemet a sarkaiból, mérlegelésre késztetve szerénytelen személyemet...
Szóval ez itten most kérem egy gasztroblog kvázi előszava.
A továbbiakban többek között elmesélem mikor, miért jutottam arra a következtetésre, hogy megírom a divertikulózisosok tudományosan fantasztikus szakácskönyvét, illetve megosztom veletek vadiúj, ám élethosszig tartó étrendem- nem is egy, hanem az aktuális állapotomtól függően rögtön kettő-, elsajátítása közben szerzett első tapasztalataimat.
A keresztül-kasul cizellált körmondatokért nem kérek elnézést.
Ez az én blogom, ha nem tetszik, ne olvasd.
Most balra el Hegedűs a háztetőnt nézni... folyt.köv. nemsokára...
